A falu gyomra

„Fölveti a pénz a parasztot” mondják itt a fővárosban és irigyelik a falusiakat, akik állítólag úgy élnek, mint hal a vízben. Ami jó és drága, a fiatal libától kezdve a piros cseresznyéig, az mind az övék. Kis királyok módjára lakmározhatnak. Ezt tartják róluk. Pedig mondhatom, hogy a fővárosi munkások általában véve jobban táplálkoznak, mint azok, akik földet túrva termelik az aranyértékű élelmiszereket. 

Földmívelőnépünk táplálkozása, ahhoz képest, hogy milyen munkát végez, hiányos, egyoldalú és sok helyen silány. Kenyér, tészta, szalonna és krumpli adják a nép táplálkozásának főanyagát. Főzeléknek és gyümölcsnek is szerep jut a maga idején. De a hús itt ritka vendég. 

Az állatok takarmányozása immár tudományos búvárlatokon alapul.
Grammra ki tudjuk számítani, hogy az egyes takarmányfélékkel mennyi zsír, keményítő és fehérje jut az állati szervezetbe. Az istállók étlapját tehát úgy állítjuk össze, hogy az állati szervezet minden hő- és szervképző anyagból megkapja azt a mennyiséget, amelyre szüksége van. 

Fájdalom, a falusi nép étlapjának összeállításánál ez a gondosság rendszerint nem érvényesül. A föld népe sok keményítőt vesz magához, fehérjét keveset. Az egyikben pazarol, mert többet ad belőle testének, mint amennyit az felhasználhatna. A másikból azt sem pótolja, amit a szervezet munkaközben felhasznál. Igaz, így is megél, a munkát is bírja, de hamar kiéli, elkoptatja a testét s emiatt sokszor fejlődésében is visszamarad. 

Nem értem, hogy idáig nem vetettek ügyet arra, hogy a nép táplálkozását helyesebb irányba tereljék. Pedig sokkal jobban táplálkozhatna népünk ugyanazzal a költséggel, ha okosabban állítaná össze az ételeit. 

Sok helyen vadásztam és mindig figyelemmel kísértem a hajtófiúcskák kosztolását. Nyár szakán mindig csak kenyérrel és gyümölccsel volt bélelve a fiúk tarisznyája. Télen egy kis szalonnát ettek a kenyérhez, odahaza pedig krumplileves, tej vagy tésztavacsora várta őket. Gyakran vadászat után tanyát vertünk s én vettem kézbe a legénykék élelmezését. Persze, ilyenkor vadhús is bőven akadt. 

---

Megkérdeztem tőlük, hogy „mit esztek, fiúk?” És majdnem valamennyien azt válaszolták, hogy „ómát kenyérrel”. Többre becsülték a nyári almát a fogolysültnél, mert azt szokták meg. Szavazásra bocsátottam azután a fiúk között azt a kérdést, hogy ha igen nagy urak lennének, hogyan állítanák össze az étlapjukat. 
– Mit ennétek früstökre? – volt a kérdés. 
– Mákos laskát! – zúgott a népitélet. 
– Hát ebédre? 
– Mákos laskát! 
– Hát vacsorára? 
– Mákos laskát!
Persze, hogy a kenyéren és laskán nőtt legénykék olyanok is voltak azután, mint az agarak. 

Még egy példát hozok fel a célszerűtlen táplálkozásról.
A román megszállás idején egy alföldi városban rekedtem. Házigazdám nagyvagyonú, de a maga kezével dolgozó gazda volt. Ez a gazdag család napról-napra nem ebédelt egyebet, mint paszulylevest, krumplilevest, podlutkát meg effélét. Hús, az is füstölten, csak ünnepnapon került az asztalra. Hanem mikor aztán a gazda férjhez adta a leányát, akkor tartott olyan nagy lakodalmat, hogy abból a sokféle finom pecsenyéből, amit a vendégek ellakmároztak, az egész család egy éven át finoman élhetett volna.

Ez a hopp-ra és kopp-ra élés elég általános.
Hétköznapokon megvonjuk a szánktól a jó falatot, de ha aztán ki kell vágni a rezet, a házi kutya is tortát eszik. 

Hogy aztán a célszerűtlen és rossz beosztású táplálkozás miatt mennyi gyermek akad meg a fejlődésében s mennyi szervezet roppan össze idő előtt: erről igen szomorú statisztikát lehetne írni. És mennyi munkaerő megy veszendőbe! 

Mert a gyomor tápláléka fűti a testet épen úgy, mint a gőzgépet a katlanba rakott tüzelőanyag. Legyen bármilyen kitünő szerkezetű a gép, nem tudja kiadni igazi hajtóerejét, ha fát és szalmát égetek a katlanjában. 

Nemcsak a géppel kell okszerűen bánni, hanem a testtel is!