Jean Chirstophe Budapesten

A német embert egy Berlinben élő festőbarátom utasította hozzám, de csak akkor jelentkezett mikor husszonnégyórás kódorgás után még mindig nem tudta, hogy hol fogja álomra hajtani a fejét. Panaszos hangon adta elő, hogy a pesti hotel-portás német utasnak még a márka fénykorában sem szívesen adott szobát; mert tudta, hogy nem hajlandó a balkánian abnormis borravaló-igényeket kielégíteni.

Miután ódon, de elpusztíthatatlan bőröndjét biztonságba helyezte a szobám sarkában, megmosakodott, aztán felkért, hogy csináljak neki egy jó estét és vezessem be azokba a speciális gyönyörökbe, melyekről Budapest még ma is változatlanul híres Középeurópában. Nem mondhatom, hogy a kérésnek nagy lelkesedéssel tettem eleget, főként azért nem, mert bizonyosra vettem, hogy a derék germán felfokozott várakozásaival szemben csak hiánytalan értékű örömöket tudok nyujtani.

Az Abbazia-kávéház előtti sarkon beültünk egy konflisba és vágtatva eliramodtunk a város felé. Mikor az egyik legismertebb mulatóhely kapuja előtt megállapodtunk, a német természetesen azonnal előhúzta a tárcáját, azzal a szándékkal, hogy a kocsi díját ő fizeti. A konflis taxamétere egy korona kilencven fillért mutatott és a német megkérdezte tőlem, hogy az óralapon feltüntetett összeg hányszorosát kell fizetni.

Mikor megmondtam, hogy a taxát nemrégiben emelték fel hatvanszorosra, kivett a zsebéből 120 koronát és biztos mozdulattal átadta a kocsisnak. A kocsis a következő pillanatban fölemelkedett a bakról és a közismert pesti flakkeres-frazeologia legpregnánsabb kifejezéseivel hozta nyilvánosságra azokat az érzéseket, melyeket a némettel szemben táplál. Hogy a további botránynak elejét vegyem, suttyomban egy százkoronást nyomtam a kocsis markába, mire goromboskodása néhány oktávval alább szállott. Ez azonban már nem akadályozhatta meg, hogy a kapuban álló mulatóportás tudomást ne szerezzen az incidensről és törvényszerüen tudomására ne juttassa a smucig vendégek érkezését mindazoknak a közegeknek, akikkel mai élvezeteink során elkerülhetetlenül szükségessé válik az érintkezés.

A portástól megtudta a jegyszedő és természetesen olyan asztalhoz helyezett el bennünket, ahonnan csak a mennyezetre festett rosszul öltözött nimfákra nyílik a szabad kilátás. A jegyszedő elmondta a kapubeli jelenetet a főurnak és a főur, aki a páholyok parancsnoki hídján ugy sétált, mint egy Cunard-hajó kapitánya, kiadta a rendeletet, hogy a német embert és társát az őket megillető módon kell kezelni.

Pontosan a tizenharmadik számnál, melyet az isteni hastáncosnő feledhetetlen produkciója töltött ki, végre megjelentek a pincér lebegő tenyerén azok a kaszinó-tojások, melyeket a nyitánynál rendeltünk meg. A kaszinó-tojás és a ramstek között körülbelül annyi idő telt el, hogy a sok filozófiával megáldott német rendszerben megtehette mindazokat a megjegyzéseket melyeket jóvoltamból és közreműködésemmel rövid két és fél óra alatt a budapesti gyönyörökre vonatkozóan leszűrt.
- Kezdjük a kocsinál, - mondta a német kissé professzoros komolysággal és rendszerességgel - Önöknél most emelték fel a konflis árát az alaptaksa hatvanszorosára. A hatóság megtette a magáét a koraissel szemben és az utassal szemben is és ha a kocsis a kötelező rendeletet nem tartja be, annak nem a hatóság, sőt még csak nem is a koris az oka, önöknek az a legnagyobb hibájuk, hogy minden egyébre szervezkednek, csak éppen a legközvetlenebb érdekeik védelmére nem.

Ha Budapesten nem volnának olyan parvenük, akiknek minden pillanatban szükségük van arra, hogy saját maguk előtt is igazolják uri mivoltukat, akkor egész bizonyosan meg tudnák alakítani a kocsisok, pincérek és borbélyok terrorja ellen védelmező polgárok egyesületét.

Nálunk, Németországban, senki sem azzal méri és igazolja a tekintélyét és az uriságát hogy mennyi pénzt ad ki haszontalanul, mennyi pénzt ad ki fölöslegesen, hanem mindenért, amit megvesz, amit szórakozik, amit élvez, megfizeti a becsületes ellenértéket.

Egy pesti élet tönkremegy az adminisztrációs költéseken anélkül, hogy ebből egyéb haszna lenne, minthogy a pincér neki köszön leghangosabban a kávéházban, vagy ha nagyon meg akarja tisztelni, akkor a nevét is beleszövi a köszönésbe. Olvastam valamilyen könyvben, hogy önöknél még ma is szokásban van, hogy a paraszt, mielőtt iszik a kulacsból, vagy a pohárból, italáldozatként kilöttyent belőle a földre. Ugy látszik, hogy a kultur-magyar ezt az, italáldozatot pénzzel váltja meg. Mi már kinőttünk ezekből a háború előtti babonákból és nálunk nem is borravalókból, hanem a munkájukból élnek meg a kocsisok, pincérek és borbélyok.

Német barátom körülnézett a teremben és alaposan szemügyre vette a pesti duhajokat, akik magukat ugratva, makacsul jókedvet mímelve, lepték el hölgyeikkel a termet.

- Az én impresszióm - mondta a német - az, hogy itt tulajdonképpen egy nagy hazugság folyik mámor és szerelem és mondalassék cimén. Az imént megfigyeltem néhány urat és konstatáltam, hogy a koccintáshoz még csak van kedvük, de minél inkább közeledik a pohár a szájukhoz, annál inkább elfanyarodik az arcuk.

Azt hiszem, hogy ezeknek az uraknak a nyolcvan százaléka nem szereti a szeszes italokat de mert a nagyvilági éjszakai életnek megvannak a maga ceremóniái és a maga kegyszerei, ezek az urak kényszeredetten bár és önmagukat tragikomikusan feltüntetve, isszák az ínyük számára szinte elviselhetetlen bort és pálinkát is imádják ezeket a nőket, akikhez semmi közük, akik még az izlésüknek sem felelnek meg, akiket a főpincér szuggerált be nekik, élvezik, mert Pesten ez noblesse oblige, ezeket a világosszőke hajakat pesti rouge-val kicserzett ajakböröket rossz parfümöket elfuserált toiletteket, a kis cselédet aki ugy kezdte meg karrierjét, hogy a kartonruha mellé egyszer egy pár szép cipőt vett és azontúl nem hagyta békében az ambíciója, hogy szép ruhát is szerezzen hozzá. Ezek az emberek nyertek százezer koronát a tőzsdén és most feltétlenül tul akarnak adni rajta, mert számukra csak azért érdemes százezer koronát nyerni, hogy a pesti mondainség exkluzívnak látszó bűvkörén rést törhessenek vele.

Őszintén; megvallom, a legmélyebb csodálkozással s elismeréssel hallgattam végig a német éleslátó előadását, mely a legalaposabban találta fején azt a szöget, mely még a pesti selyem- és pénzeszsákból is kibuvik. Hallatlanul igaza van ennek a németnek, itt minden magántisztviselő annyi pénzt költ reprezentációs költségekre, mint más országban egy miniszter. Elhatároztam, hogy mozgalmat indítok a kocsis és pincérterror ellen védekező polgárok egyesületének megalakitása érdekében. Minthogy a németnek elég volt a pesti gyönyörökből, hivtam a fizetőt és kifizettük háromezer koronás számlánkat. A német öt koronát adott a főpincérnek, ötöt az ételhordónak és hármat az italosnak.

- Látja, így kell velük elbánni – és a ruhatár felé sietett, hogy kiváltsa kalapjainkat és kabátjainkat. – Én lelkesedéssel ballagta, utána és már majdnem az ajtóhoz értem, amikor szembe találtam magamat a főpincér megvető, vesémet átjáró pillantásával. Hipnotizáltan a tárcámhoz kaptam és szinte rémültem kirántottam, belőle százötven koronát.
- - Itt van kérem és adjon ötven-ötvenet a többieknek is!

Ezt az incidenst azonban mélyen elhallgattam a német elől, aki hazafelé menet még mindig abban a hiszemben fejtegette egyedül elfogadható álláspontját, hogy én vagyok az az apostol, aki az ő igéinek szektát szervezek Budapesten.