A nyilvánosság iránti ellenszenvemen áttört egyetlen mély érzés: a meghatott szereteté.
Az iránt, aki annyit dolgozott és annyi szépet hozott létre.
Mintha olyan mester műhelyébe lépne az ember, akit sohasem lephet meg tétlenül. Műhelye már teli van, már férőhelye sincs s ő még mindig lázas, - fűti a kötelezettség, amelyet maga iránt vállalt, hogy halála percéig dolgozni fog.
Az az érzés vett erőt rajtam, amely ellenállhatatlanul magával ragad, valahányszor az emberi lény erkölcsi ereje valamely nagy példában megnyilvánul előttem. Az erőfeszítésben, az életet őrlő nagy munkában ott érzem azt, ami legbecsesebb nekem: az emberi hűséget, a szívek szolidaritását. Értem dolgozik, azt akarja, hogy életem szebb legyen...Olyan látványban legyen részem, amely vigasztaló és felemelő s azt az illuziót kelti, hogy érdemes élnem is, dolgoznom is.
S mennyi szépség így együtt...Nagy művek: számomra portrékba sűrített szimbólumai élete egy-egy korszakának...s odébb egy arc, egy kéz, egy mosoly, - villogó kis színek... - Drága barátom, - talán csak ennyit mondhattam volna ma neki s mintha titkos szövetséghez tartoznánk, olyan jelentőségteljesen szorítottam volna meg a kezét.
*
Jászai Mari, Varsányi Irén, Nagy Endre, Ascher Oszkár, Somlay Artúr, Kiss Ferenc, Pécsi Blanka, Budanovits Mária, Mirkovszky Mária, Lányi Viktor: e kitűnő művészek mind annak a tanúságát adták, hogy szeretik Kosztolányi költészetét. S e szeretetért szeretet jár.
Különös örömöt okozott nekem, hogy Lányi Ernő szép szerzeményét, az "Üllői-úti fák"-at újra hallhattam.
Füst Milán
