|
Néger operett A Renaissance Színházban
A néger zene ma már nem tréfa dolog. Ami kezdetben mint a tánc kedv különleges stimulációja, vagy mint exotikus varieté-mutatvány szivárgott át - sokszor "made in Germany" hamisítványok képében - kontinensünkre, az amerikai jazz újabban erős tért hódított az európai műzenében is. A modern muzsika nyugati fesztiváljainak műsorain elég sűrűn találunk olyan kompozíciókat, amelyek címükben is tüntetnek a jazz szóval, lényegükben hol hangulati tartalmát, hol exklutiv lehetőségeit aknázva ki a néger, vagy más színes gyökerű amerikai tánczenének.
Hírlik, hogy egyik-másik ultramodern német komponista még a koncert-turnéra is magával viszi az úti gramofonját, hogy a legfrissebb jazz slágerek ritmikai szövevényei között keressen "zenei tényeket," más szóval inspirációt kamarazenei vagy szimfonikus alkotásaihoz. Egyáltalán a gramofonnak nagy szerepe van a földrajzilag és kultúrtörténetileg távol eső faji- és népzenék iránt mostanában Európa szerte lobogó érdeklődés élesztése körül.
Néhány gramofon fölvétel, amely állítólag eredeti megszólalásban produkál afrikai néger vallásos karénekeket, a tropikus fajok ősi zenei kultúrájának csodálatos differenciáltságát sejteti. (Hogy a néger muzikalitás egyénekben is milyen magasra tud ívelni, arra elég bizonyság az a Hayes nevű fekete tenorista, akinél kitűnőbb tolmácsolóját akár Schumannak, akár a XVIII. század olasz bel-canto-művészetének keresve is alig találunk.)
Határozottan érdekes azonban a tizenkéttagú jazz-band, amelynek ügyessége, összetanultsága, technikai tökéletessége már szinte boszorkányos. A különleges réz- és fafúvókra, ütő- és pengető hangszerekre, meg az obligát zongorára szorítkozó zenekari test minden idegszálát elektrizálja a szinkópa ritmus, amely, ha nem is ekkora bonyolultságban és változatosságban, de úgy látszik, alap eleme a néger zenének.
Dirigens nélkül dolgozik a jazz, igaz, hogy muzsikáik gerince a zongora és Schlagwerk által erősen markírozott monoton, változatlan tempójú négy-negyedes táncütem, amelyet persze ízekre apróz a fúvóhangszerek ördög ritmusjátéka. Európai követelményekhez szokott zenésznek szinte érthetetlen az a hajszálnyi precizitás és könnyedség, ahogyan egy ilyen jazz-band ördög kezel, vált és cserélget féltucat kezeügyébe eső bolondos zeneszerszámot. De azért, bármennyire izgalmas sokszor és néplélektanilag is érdekes az amerikai "Time" groteszk mozaikszerűsége, európai zenész még nem kell, hogy okvetlenül hasravágódjék a ritmus-kakofóniának e Niagara-zuhatagai és felhőkarcolói előtt. A komplikált, vagy inkább szúfolt szinkópa tömkelegek, szakszofon-figurációk, sűrűn alkalmazott váltóhang basszusok s a többi jazz-viccek együttvéve sokszor már nem hatnak az őszinte lelemény közvetlenségével.
Néha az a gyanúm, hogy az óciántúli zene-iparban külön "dzsáb" azoknak a gentlemaneknek a szakmája, akik a kombináció, variáció és permutáció matematikai képletei szerint szelik ki az új meg új összeállítású syncope- és rag-sémákat. Vagyis hogy ez már nem is ritmus, hanem - logaritmus.
Ritmus! Istenem, van ritmus (és milyen ritmus!) a legtisztább schuberti dal-frázisban, Haydn egy könnyű rondójában, egy Mozart fioriturában, egy székely nóta analizálhatatlan tökélyében, nem is beszélve egy Verdi-finálé féktelen és mégis fékezett lendületéről, egy Beethoven-tétel vaslogikájú és mégis a szférákig szublimált bensőségű építményéről.
Igen, a vonal ritmusa, a properció ritmusa az örökké változó és örökre változhatatlan esztétikus ritmusa. Hol tart még mindettől a megvesztegető technikai "fitt"-ségében is kezdetleges, hangulati változatosságot, moduláció-ökonómiát, "Steigerung"-ot nem ismerő, útszéli forma-sablonok járóiskolájában ficánkoló negro-amerikai zenebona?!
Lányi Viktor |