Huszadik század - történelem jelenidőben

A Magyar Színház bemutatója

Esik az eső, egzotikus táj, összeverődött emberek tragédiája: első burka ennek a lelkesen, s úgy látszik, hittel megírt amerikai "szenzáció" drámának. Az esetlegesség külső burka mögött a második: Davidson hittérítő a fanatizmus kegyetlenségével akarja megmenteni egy prostituált leány lelkét, a hitében elbizakodott, alázatosságában felfuvalkodott "isten detektívje" embertársától követeli azt az önfeláldozást, amit a valódi hit és alázat (talán a doktor figurája?) csak önmagától szokott követelni. Megbűnhődik érte.

A testi hüvely, melyről a "megmentett lélek" lemondott, rajta bosszulja meg magát, rászakadva igézetével - a hetéra testéből kihajtott ördög a pap testébe bújik a rettentő grimasszal mered vissza a rémültáldozat szemébe. A nő megtér, a pap beleszeret, a nő rémes csalódással löki el - kiábrándulás és öngyilkosság vágja ketté a kibogozhatatlan csomót. Ez a második burok már többször feldolgozott történet formáját veszi fel, - kapásból Anatole France Paphnuciusát említem meg (egyébként hazai szerzőinknél is előfordul ez a szembeállítás, magam is írtam effélét.)

Az amerikai szerző néhány nóvumot igyekszik adni - a nő öntudatos, szenvedélyes lázadása, megtörése előtt, a "bűntető egyház", az inkvizíció zsarnoki gőgje ellen, néhány megkapó, telivér drámaiságtól izzó mondatot inspirált, amiket magával visz az ember a színházból. De érdekesebb ennél, hogy a két burok - miliő és cselekmény - mögött, úgy látszik, magva is van a darab elgondolásának.

Az eső unalmában kitáruló szívek, a test és lélek, eszme és élet, vallás és vágy összeütközésén túl és alatt egy harmadik forrás, a legmélyebb. Ebben a harmadik furatban a "felületes"-nek ismert amerikai szellem Európa vénebb szellemének geológiai alaprétegéig jut el, ahhoz a réteghez, amit ma divatos szóval pozitív analízisnek nevezünk. Néhány mondat árulja el és igazolja, hogy járt abban a mélységben, ahol már nincs lakótárs és szokások, nincs pap és prostituált, nincs hit és hitetlenség - csak férfi és nő van, Ádám és Éva, kilökve a paradicsomból, de még meztelenül.

A hetérával, de - öntudatlanul - önmagával is viaskodó papról a felvonás közepén valaki mellékesen odaveti, hogy nem aludt jól, álmában valami vidéket emlegetett, dombos fennsíkot, ahol szomjasan barangolt. A felvonás végén a doktor, mielőtt aludni megy, visszafordul az ajtóból és szórakozottan azt kérdezi a szállodástól, "mondja csak, nem tűnt fel magának ,hogy a bizonyos fennsík, amit Davidson említett...mert én jártam arra...hogy az...a dombjaival...nagyon emlékeztet...egy női kebelhez?..."

Nem tudom, magától jutott-e idáig, vagy a freudizmus kényelmes bányaliftjein szállt alá - angolszász szerzőről lévén szó, az is méltánylandó ritkaság, ha ismerte ezt a közlekedési eszközt.

A darabot tűrhetően játszották. Titkos Ilona részeltekben kitűnő, de nem egységes az alakítása: a két figura, a cinikus és hívő nőé, két darabból van összeragasztva, semmi közük egymáshoz, mintha betétek volnának. Aztán, a nagy jelenteknél az utolsó hangot is kiadja a torkából - ezt nem szabad, a néző érzi és nyugtalankodik. Olvassa el Diderot paradoxonját a színészetről még egyszer ( a színiiskolákban úgy tudom, kötelező az elolvasása.) Mindent összevéve szép, amit csinál.

Csortos a másik végletbe esik, túl diszkrét és szordinós - utolsó jelenéseinél, mikor mint férfi ront be a nő szobájába, aki imádkozni hívja - egész bátran adhatott volna valami mozdulatot vagy hangot, akár artikulátlant is. Hibátlan Pécsi Blanka volt, - a papfeleség figurája pompás, élvezetes munka, megérdemelte a nyíltszíni tapsokat. Jó volt Simon Marcsa mulatt kocsmárosnője is - a többiek, Z. Molnár kivételével, bizony elég gyengécskék voltak ezúttal, talán a rendező hibájából.

Karinthy Frigyes