|
Úriemberek (Bemutató a Vígszínházban)
John Galsworthy gyakran használ fel egy rendőri tényt darabjai elindítására: eltűnik egy tárgy, kitör egy sztrájk, ellopnak valamit stb. A nyomozás során kifejlik az esemény, ő pedig a rendőrséggel együtt keresi az igazságot, elénk tárja embereit, kik szenvedélyükben megmutatják igazi arcukat. Pártot sohasem foglal, legalább közvetlenül nem.
Úgy tetszik, számára maga az igazság-keresés a cél. És a költő beéri azzal, hogy embereket teremt. Eszközeiben, akár drámát ír, akár regényt, rendkívül előkelő, rokonszenves. Megtartja a távolságot maga és alakjai között, nem ugrik eléjük, nem vág szavukba, hagyja, hogy a semmis esetből alakuljon ki a darab, a semmis párbeszédekből a stílus. Épp ezért mindig egy mester közelét érezzük. A látszólag könnyedén odavázolt jelentek mögött írói biztonság rejlik, a tárgyilagosság mögött lélek.
De folyton arra kell gondolnom, hogy e két közönséges alak akkor is hasonlóan cselekedne, ha véletlenül egy fajtához tartozna. Miért nem mutat az író olyan zsidót, kinek nemcsak az fáj, hogy nem juthat be az urak klubjába s olyan keresztényt, kit nem alacsonyít el ennyire a bűn és elfogultság, szóval kevésbé korlátolt, tisztább embereket?
Ekkor a külső küzdelem nyilván lanyhább lenne, de tételét, melyet meg akar világítani, talán sikeresebben, élesebben igazolhatná be, mint ezen a kivételes, kórtani eseten. Így az, amit a kérdést illetően közöl velünk, jórészt általánosság. Mi, kik-e földrajzi ponton, akarva nem akarva, sokat gondolkozunk erről, idevonatkozó megfigyeléseit többnyire halványnak találjuk, amint halvány lenne az a dráma is, melyet egy magyar drámaíró írna az angolok és írek között lévő ellentétről.
Kosztolányi Dezső |