|
A magyar zenekritika feladatai
A művészeti kritika és essay. legmagasabb nézőpontból tekintve, a kritikus, illetve essay-író egyéniségének irodalmi megnyilatkozása. ennek az irodalomnak is a benne megnyilatkozó szellem egyéni kiválósága adja meg a minden időkre szóló, örök értéket. azonban minden író, mikor kritikusi tollat ragad kezébe, olyan kifejezési formát választ, mely tőle az egyéni megnyilatkozás végső célján belül más közelebb fekvő célok kitűzését követeli.
Ezek a közelebbi célok szükségszerűen eltakarják a kritikusnak egyéni, személyes megnyilatkozásra irányuló törekvését, úgy, hogy az szinte csak az öntudat alatt él tovább, míg a "közelebbi célok,"az öntudat előterében állva, önmegtagadó alázatot és tárgyilagosságot parancsolnak arra, aki megvalósításukra törekedik.
De a műalkotás formáival, a művészi kifejezés eszközeivel igen is rávilágíthatunk arra, amit a művész velük kifejez, a formák külső világával illusztrálhatjuk a belső világot. És minél mélyebben, igazabban ismertük fel intuíciónkkal a belső világ szellemét, annál tökéletesebben, természetesebben, magától értetődőbben, s így meggyőzőbben fog illusztráló munkánk sikerülni.
Ezért bár egyetlen esztéta-kritikus sem bizonyíthatja be logikai érvekkel, hogy valamely művészi jelenség valóban olyan, amilyennek ő elénk tárta, a jelenségről rajzolt kép igazságának felismerését mégis jogosan megkövetelheti az olvasótól, ha élményét a formák konkrét tényeivel plauzibilissé tudta tenni. Munkája sikerét a kritikus tehát mindig az olvasó jóakaratú belátására építi. Ahogy legközelebbi célja az ismertetés volt, úgy ismertetésének legközelebbi célja: hogy olvasója a műalkotást szemlélve, olvasva vagy hallgatva, felismerje abban mindazt, amire a kritikus rávilágított.
Rá kell vezetnie bennünket arra, hogy mit értsünk valamely műalkotásban s bár ez irányú működése nem is általános (hiszen minden ember végeredményben másképpen és másképpen értelmezi egy és ugyan azon művet,) mégis, ha nem is követjük a kritikust azon az úton, melyen valamely mű magyarázatánál halad, megtanulhatjuk tőle, miképpen kell általában utat törnünk a művészet mélységeiben, megtanulunk tőle járni, hogy azután a saját lábunkon járhassunk.
A kritikának ezért meg kell határoznia az egyes művészi jelenségek helyét és hivatását az emberi kultúrában; meg kell mutatnia, mit jelent egyik vagy másik művészet a közönségnek: az egyiknek például külön súlyt ad, hogy általa kapcsolódunk bele az általános európai fejlődésbe, a másik viszont azért előbbre való minden egyébnél, mert a közönséget legközelebbről érinti, hiszen legmélyebb gyökerében, nemzeti életében ragadja meg. A kritikának meg kell állapítania, milyen művészi táplálékra van elsősorban szükséges a publikumnak; a műélvezés helyes "terápiája" az egészséges, életerős fejlődésnek igen fontos tényezője.
A bírálat válassza el élesen az igaz művészetet a hamistól, az őszinte, elemi megnyilatkozást a hazugságtól, azt, ami nemesít és felemel, attól, ami rafinált aromákkal bódít és mérget csempész a közönség lelkébe. Gyűjtse össze művészi életünk nagyszerű szélviharait, melyek rendszertelenül, gyakran ok nélkül egymással szembeütközve csapkodják a közönség fogékony lelkét; akkor ez a szeszélyesen, össze-vissza korbácsolt tó hatalmasan előre hömpölygő áradattá fog dagadni és megindítja a kultúra termelő malmainak kerekét.
Felelőtlenség, lelkiismeretlenség és nemtörődömség jellemzi a mai zenei sajtót, ha nem is egyes komolyabb képviselőiben, de kétség kívül a maga összességében. Közönségünk valóban egyedül önmagának köszöni, hogy fogékony és műértő; ízlésének kiművelésében a sajtónak semmi része sincs. Pedig a magyar zenei sajtóra nagy feladatok várnak, olyan feladatok, melyeket a közönség nem végezhet el helyette...
De ők immár urai akarnak lenni önmaguknak, képességeiket határozott irányban, rendszeres munkával akarják gyümölcsöztetni. Így lépnek be munkásságuk férfi korába. A magyar zenekultúra is immár elérkezett a fejlődésnek erre a kritikus pontjára. (Az író emberek jól tudják, hogy az ilyen férfi korba-lépés mindig többé-kevésbé súlyos krízist jelent.)
Ma már érezzük, hogy mindaz, amit eddig alkottunk, fiatalos, bámulatosan gazdag tenyészés volt, felszabaduló erők gyönyörű száguldása. Közönségünk szinte példátlan lendülettel portyázta be a zeneművészet birodalmát s hadjárataiból kincsekkel megrakodva tért vissza a mindennapi életbe. De most már váltsa fel a portyázó hadjáratot a rendszeres hódítás és a hódított területek maradandó megszervezése. Ha valamikor, úgy most kellene sarkára állni a sajtónak, hogy a nálunk bőségesen felhalmozott erőket maradandó alkotómunkára serkentse.
Az elmúlt szezonban emlékszem egy ilyen hangversenyre: legkiválóbb előadóművészeink léptek dobogóra, a magyar népzene legragyogóbb kincseit szólaltatták meg, Kodály Zoltán feldolgozásában. Az est sikere igen nagy volt. A Zeneakadémia terme majdnem egészen megtelt s akik eljöttek, elámultak a hangverseny számok megejtő szépségén.
Utána beszéltem egyetemünk irodalmi katedrájának legnagyobb tekintélyű tanárával, aki "konzervatív" ember hírében áll és ezúttal hallotta először Kodály népdal feldolgozásait; ez a "konzervatív" férfi, a régi generáció képviselője, igaz lelkesedéssel hajtotta meg zászlaját az új magyar zene előtt. "Kodály Zoltán - mondotta - a legértékesebb kultúrmunkát végzi. Milyen rég kellettek volna nekünk olyan férfiak, mint ő." Ezen a hangversenyen ez az ősz egyetemi tanár képviselte egyedül a "hivatalos" magyar kultúrát. Közvetlen a hangverseny után tartotta a Vigadóban dalestjét az olasz Battistini.
A Kodály-koncert mély benyomásával lelkemben léptem be a Vigadóba. Az összes csillárok égtek, ragyogó estélyi toalettek csillogtak, arisztokraták, társadalmi és hivatalos előkelőségek, grófok, bankárok, főtanácsosok tömege hullámzott és hallgatta Battistinit, a tüneményes hangfenomént, amint századszor énekli az ezerszer halott Bajazzo prológusát. - Hol vannak ezek az urak és hölgyek a Jeritza-esték, a Piccaver-koncertek frakkos és gyöngy nyakékes látogatói, mikor a magyar zenéről van szó?
Hol vannak a hivatalosak és a tehetősek? Ha csak egyszer eljönnének, lehetetlen, hogy fel ne rázná őket a magyar mélosz, mely nemcsak nekünk magyaroknak a legértékesebb, hanem európai viszonylatban is a legnagyobb művészi értékek sorában áll és amellett van olyan "tetszetős,"mint a legédesebb olasz ária. A divatos művészet felületes élvezői nem tudják, hogy ez a magyar zene visszaadja őket saját maguknak, visszaadja őket saját népüknek és hazájuknak. De honnan is tudnák!
Másnap az újságokban hasábos cikkeket olvasnak Battistiniről, melyből megtudják, hogy mit evett és ivott a világhíres művész, mikor az illető lap kritikusával együtt vacsorázott. Hasábos interjúk az olasz fenoménről és tízsoros cikkecske a magyar zene igazán korszak jelentő eseményeiről! Igaz, Battistini nagy művész, de nem jelent többet, mint egy szép estét, viszont a magyar zene minden hangja egy nemzet életét jelenti.
A nemzeti színűre festett szavakat a legósdibb sváb melódiák törik képtelenül magyartalan prozódiába; vérszegény Zelter- és Hildach-epigonok énekeltetik az ifjúságot magyar nyelven...németül; és teszik ezt most, mikor Bartók és Kodály megmutatta, miként kell a magyar népdalt a kórus irodalom számára kiaknázni, a magyar népdalt, melynek egyetlen sora több kultúrát plántál az éneklő ifjúságba, több igazi magyar öntudatot ébreszt benne, mint valamennyi németes irredentanóta együttvéve. -
Dalos egyesületeink élünkön a Budai Dalárdával derekas sváb muzsikát visznek magukkal külföldi körútjaikra; tudomást sem vesznek az önálló magyar művészetről. - Egyházi zeneszerzőink egyre-másra komponálják Reinberger sablonos hatása alatt a miséket és nem is sejtik, hogy a XVI. és XVII. század egyházi ének kincséből olyan őseredeti magyar melódiákat tanulhatnak, melyeknek felhasználásval még a szerényebb tehetségű zeneszerző is beleírhatja nevét nemzete zenetörténetébe.
Hiszen itt nem Bartókról és Kodályról van szó, hanem arról a kincsről, melynek letéteményesei. Egy Bartóknak, egy Kodálynak nem árthatnak: ők ketten örökre beírták nevüket a művészet könyvébe, sőt egyéni kiválóságuk annál hatalmasabban magaslik ki a korok fölé, mennél sivárabb pusztaság veszi őket körül. Ők máris győztesek s mi csak azt akarjuk, hogy győzelmük áldásaiban egész nemzetünk osztozzék.
A közönség érettebb, önállóbb ítéletű csoportja már régóta elzarándokol zenéjük üdítő forrásához, de az a nagy tömeg, melynek nincs alkalma közvetlenül a forrásból meríteni, mely így nem alkothat magának önálló ítéletet, rászorul a sajtó hírszolgálatára. A zenekritikának itt erélyesen állást kell foglalnia és kíméletlenül le kell sújtania a legszentebb magyar ügyet támadó álkonzervatív farizeusokra, akikről könnyű lenne kimutatni, hogy milyen kevéssé írástudói annak az igazi klasszikus művészetnek, melynek nevében beszélnek.
Hogy mégis van ilyen zenei főiskolánkban, azt Kodály zeneszerző növendékeinek bemutatkozásánál láttuk; itt az előadott kompozíciók alapos zenei szerkezete valóban a bachi kontrapunkt komoly ismeretéről tanúskodott. Ezek a fiatal zeneszerzők és a "modern" Bartóknak "Wohltemperiertes Klavier"-on nevelkedett zongora tanítványai bizonyítják egyedül, hogy a Főiskolában van két tanterem, hol Bach szellemét a neki kijáró megkülönböztetett tisztelettel ápolják.
És a sajtó? Írt-e valaha olyan bőven Bachról, mint Titta Ruffo ebédjéről? Ujjongott-e, lelkesedett-e, ha Bach, Häendel monumentális vokális kultúrája," "Mozart naiv derűje" s joggal gondolja, hogy Bach tudományos zenei algebra füzeteket, Haendel cikornyás énekskálákat, Mozart kis rokokó muzsika játékszereket komponált. Így nem lehet a klasszikus szerzőket népszerűsíteni. Tessék rámutatni a bennük rejlő költészetre! Tessék a klasszikus remekművek előadását megkülönböztetett elbánásban részesíteni!
Vajon ki fogja-e emelni a zenekritika, hogy Ochs Siegfried, a kiváló berlini oratórium dirigens és Fischer Edwin, a legkitűnőbb német zongoraművész, sokkal ragyogóbb, hatalmasabb és hasonlíthatatlanul fontosabb művészi jelenség, mint például a frakkos publikumú Piccaver Alfréd? Vajon fel fogja-e fedi a zenekritika, hogy aki csak egyetlenegy Bach-kantáta szépségébe belemerül, azt többet ismer meg a zeneköltészet megragadó varázsából, igazi lényegéből, mint aki a világ összes Piccaver-, Jeritza- és Friedman-koncertjeit végighallgatja?
Vajon felvilágosítja-e végre a kritika olvasóit, hogy nemcsak az fontos, hogy ki énekel vagy ki zongorázik, hanem az is, hogy az illető mit énekel és mit zongorázik? Hiszen örülünk, hogy Kleiber Erich vezényelni fogja Operaházunkban a Carment, de mennyivel többet jelentene, ha a Varázsfuvolát vagy a Don Juant vezényelné! Ezek olyan igazságok, melyeket mindenki tud, melyeknek azonban egyszer már érvényt is kellene szerezni. És ki szerezzen nekik érvényt, ha nem a zenekritika, a sajtó propagandája?
Mit jelenthet számunkra a németek, franciák és csehek kísérletezése, számunkra, akik modern zenénkben igazi költői eredményeket bírunk; hiszen mi éppen akkor találtuk meg a zenében magunkat, mikor a hegemóniát tartó németek elvesztették magukat. A külföld zenei forrongását azonban mégis figyelemmel kell kísérnünk. legjellegzetesebb képviselőinek nem szabad hiányozniuk hangversenyeink műsoráról. Rendszerint ilyen technikai forradalmak kovácsolják a fegyvert, mellyel a költőzseni azután meghódítja a világot.
És ki a megmondhatója, nem jelenik-e meg a közeljövőben az a nagy külföldi költő muzsikus, aki a mai technikai törekvések konglomerátumából kiolvasztja az aranyat, ha mi nem követjük figyelemmel a külföldi moderneknek gyakran zseniális és ragyogó fantáziával alkalmazott technikai újításait, ha közönségünk zenei hallását nem idomítják az új zenei formák, úgy könnyen megtörténhet, hogy a külföld eljövendő nagy muzsikusával, a technikai újítások költői feldolgozójával tanácstalanul fogunk szemben állni.
A kapcsolatot a külföld zenekultúrájával ezért semmi esetre sem szabad elveszítenünk. Irányelvünk a külföldi modern zene propagálásánál: csak a legzseniálisabbat és legjellegzetesebbet szabad előadni. A modernek felelőtlen tömegtermeléséből nem kérünk. (Ennek külföldön azonban van értelme: az új formák legbiztosabban a tömegek munkájából kristályosodnak ki; ezért erélyesen védenünk kell az éppoly gyakran lebecsült, mint túlbecsült "Moderne Musikwoche"-kat.)
De igenis megköveteljük, hogy a modern zenét diszkreditáló Reznicsekek és az eklektikus Respighik helyett Sztravinszki és Schönberg kerüljön elsősorban a filharmonikusok műsorára. A külföldi modernekről még legnagyobb ellenségüknek is el kell ismernie, hogy ma ők a nyugat európai szellem legjellegzetesebb képviselői. Vezéreikkel tehetség dolgában egyetlen konzervatív kortársuk sem mérkőzhet. A mai konzervatív zene legkitűnőbbjei is epigonok: egy nagy múlt halvány másolatai. Ha egyetlen eredeti szellemet fel tudnának mutatni, részt kérhetnének Európa zenei fejlődésében. Így azonban ezt a mai kort nem sajátíthatják ki magunknak.
A konzervatív kritika többé-kevésbé jogosan írhatja a külföldi modernekről, hogy tévelygők és alacsonyrendűek, sőt teljes joggal írhatja, hogy romlott, méltatlan utódai Bach, Beethoven, Mozart, Wagner művészetének; de nem vitathatja el tőlük, hogy a mai Európa az ő tulajdonuk, hogy a mai nyugati művelődésnek ők a muzsikus-képviselői. Európára, nyugati művelődésre azonban mindenkor szüksége van hazánknak, még akkor is, ha ez a műveltség romlott és alacsony szellemű.
Egy nemzet sohasem táplálkozhat csak önmagából, mindig rászorul a szomszédos népek kultúrájára, mint az emberi szervezet a környező levegőre, melyet be kell szívnunk akkor is, ha áporodott. Van benne sok bacilus és miazma, de van benne éleny is. A magi magyar zenei szellem olyan életerős, hogy nem kell félnie a fertőzéstől. De különben is a fertőzés veszélye kisebb, mint a légmentesen elzárt szobáé, melyben az ember előbb-utóbb megfullad. Ezért nem szabad becsuknunk ma sem a nyugat felé néző ablakokat.
Tóth Aladár |