|
A magyar könyv pusztulása
Nyílt levé a lapkiadókhoz és szerkesztőkhöz
Külföldi utamról jövet szorongó szívvel nézegettem a vidéki állomások könyvespolcait, melyeknek poros, légyköpött példányai között véletlenül sem tudtam kipécézni egy házi szerzőt, csupa olyan idegen regény kevélykedett ott, melynél különbet akármely írónk ír, ezek kerültek homloktérbe, nyilván a kereslet és kínálat elve folytán. A magyar könyv, ha még olyan jó is, nem kel és nem kell. Hiába minden köntörfalazás, jobb ezt így kereken kimondani. A cikk épp azért hatott annyira rám is, másokra is, mert általánosan ismert éneket leplezett le. Mindig ez a legmegdöbbentőbb.
Én, ki a könyvkiadókat nem akarom a mennyországba juttatni, de még a tisztítótűzbe sem, ezen a ponton más véleményen vagyok s most nyomról nyomra tisztázni szeretném, hogy mi is a válság oka. Mindenek előtt ellenvetéseimet sorakoztatom föl, melyek elválasztanak Nagy Lajos álláspontjától, aztán majd rátérek arra, ami hitem szerint a válság orvossága.
Keményen, egyénien meglátni egy vidéki nemes asszonyt éppoly bátorság, mint egy bordélyházi szajhát. Írói szempontból az első feladatot nem tartom kevésbé bátornak, mint a másodikat. Csak az érdeklődés köréről van itt szó. A bátorság viszonylagos fogalom. Meg vagyok győződve, hogy a jobb oldalon azt nevezik bátor dolognak, amit a baloldal gyávának és a baloldal bátorságról beszél ott, hol a jobboldal gyávaságot emleget. Nem tudom, melyiküknek van igaza. Nyilván mind a kettőjüknek.
Valóban, a gazdasági nyomorúságnak nem egy sajnálatos szenvedője és áldozata van ezen a téren is, mint egyebütt. De a tehetséghez hozzátartozik az is, hogy utat törjön magának minden akadályon, mely csak a gyöngéknek vigasztalás, élethazugság. Úgy látom, hogy tekintélyes vagyonos osztályunk, születési és pénz arisztokráciánk pompás anyagi helyzete ellenére vajmi kevés írót küldött sorainkba az utolsó fél században.
Csak a politikában megváltás a tényállás betű-szerint való kihirdetése. Dosztojevszkij, ki vallásos volt, istenhívő, ízig-vérig orosz-nemzeti és egyéniség imádó, szóval politikailag maradi, szemében forradalmár író az egyéni formájánál fogva, míg Zola, ez a fölvilágosult istentagadó, nemzetközi demokrata, politikailag haladó tehetség, a regényei alapján föltétlenül klasszikus és ó-konzervatív. Ne tévesszük össze a politikai szabadságot az irodalmi szabadsággal. A kettő nem egy.
A mai "bírálatok" nagyjában kétfélék: vagy magasztaló ömlengések, melyek éppúgy találók Péterre, mint Pálra, általános dicséretek, émelygő elmefuttatások, (mint például "színesen" megírt Ady-cikkek szürke özöne,) házi reklámok, egy-egy magánügy kihegyezésével, vagy pedig az ellenkezői ezeknek, mérges förmedvények, taglózások, ledorongolások, melyek a tárgyat óvatosan megkerülve, bizonyos öntetszelgő kucséber-szellemességgel azt igyekeznek bizonyítani, hogy az elméskedő bohóc legény a talpán és az, akit gyomroz, senki és semmi. A kritika e két fajtája egyértékű, mind a közönségre, mind magára az íróra nézve.
Forgatja nevét, de nem ismerteti meg az írót sem a közönséggel, sem önmagával. Ezek a sebbel-lobbal odavetett, parancsra készült "tíz meleg sorok," ezek a vitriolos "bunkók" juttatják ebek harmincadjára irodalmunkat. A fullajtár és pecér feladatot hajt végre, melyet más, vagy maga tűzött elé, ki tudja miért. Hol a bírálat, melynek indítója az igazság, sugalmazója a lelkiismeret?
Nálunk ezek a szempontok elsikkadnak. Amint az írók fölbiggyesztik szájukat az újságok láttán, a hírlapok szintén elnéznek az örökbecsű irodalom fölött. Nem törődnek vele. Legtöbb helyen alkalmi kritikusok látják el a könyvbírálatot, ha kedvük és idejük engedi, csak úgy mellékesen. Nem ismerik el, hogy egy könyvet elolvasni munka. Nem ismerik el, hogy egy könyv ismertetése érdekes is lehet. De azt elismerik, hogy egy politikai pártvacsorát végigenni munka. És azt is elismerik, hogy e pártvacsora leírása érdekes. Lapkiadók, szerkesztők különben gonddal szerkesztik újságaikat.
Vigyáznak, hogy szelleme egységes legyen, minden sorából az a világnézet tükröződjön, melyet képviselni akarnak, az egyes rovatok élére rovatvezetőket alkalmaznak, kiknek tárgy ismerete kezeskedik arról, hogy a politika, közgazdaság, sport, sőt a grafológia jelenségeit szakszerűen tárják olvasóik elé, ügyelnek arra, hogy egy-egy fontosabb eseményről "le ne maradjanak." irodalmi rovat azonban nincs. A gyilkosságra, melyet külföldön két-három sorban jeleznek, jut sok hasábnyi hely.
De a könyvre, melyet külföndön hasábokon át elemeznek, sorok sem. Holott állítom, hogy egy igazi író, van olyan démoni és megfoghatatlanul rejtélyes jelenség, mint egy családirtási dráma hőse, vagy egy tömeggyilkos s eszméi, melyeket a bírálók éppúgy tárgyalhatnának, mint ahogy a riporter közli a családirtási dráma hősének, vagy a tömeggyilkosnak nyilatkozatait, legalább olyan eredetiek és sokkal tanulságosabbak.
Ennek tulajdonítható az a sajátos jelenség, melyet sehol külföldön nem tapasztaltam, hogy nálunk minden író már fiatal korában, föllépése első éveiben megkap egy jelzetet, jót vagy rosszat, melyet enyves cédulaként homlokára ragasztanak, ezt aztán nyugodtan, vagy nyugtalanul viselheti holta napjáig. Akármit művel, ezen nem változtathat. Vannak "izmos lángelmék," vannak "finom lírikusok," vannak "ötletes elbeszélők" stb. Ezek szegények mindig azok maradnak.
Fejlődhetnek magasabb szintig, lehanyatolhatnak a mélypontig, a jelzet, melyet egyszer elfogadtak, a régi marad. A vitázó szellem renyhesége, melyet jórészt a napi sajtó közönye okol meg, lehetetlenné teszi, hogy egy írót munkássága során figyelemmel kísérje a bírálat, az elismerés, vagy gáncs, melyet a közélet szereplőitől nem vonnak meg. Mert lépten-nyomon értesülünk a politikai aprószentek véleményéről, kiknek csak merészsége bámulandó, hogy határozottan mernek beszélni ott, hol a lelkiismeretesek hallgatnak.
Kétségtelen, hogy ez jobban érdekli ma a közönséget, mint az irodalom, a szellemi élet legbecsesebb megnyilvánulása, melyet részleteiben, ezer titkával és ágazatával együtt sohasem tártak elé. Vegyék azonban számba, hogy a poétikai érdeklődést évtizedek munkája, cikkek dandárjai készítették elő, tartották föl, mesterségesen.
Ha huszad ennyi helyet szentelnének az irodalomra, bizonyára annak is lenne foganatja. Csakhogy magyar író nevét leírni egy könyvével kapcsolatban, melyet a nyilvánosságnak szánt, megvilágítani gondolatait, tárgyalni képességét, hibáit, ma "ingyen reklám." Ezzel szemben karban zengik külföldiek dicséretét.
Pierre Benoit még ki sem ókumlálta új regényét, már tíz cikk számol be lelkendezve az ötletéről. Paul Géraldy-ről megtudjuk, hogy nyaral, Pirandelloról, hogy fájt a foga, Shaw-ról, hogy tojást ebédel, de Tersánszky Jenőről, vagy Szép Ernőről. akkor sem tudjuk meg, hogy él ezen a világon, ha több évi csöndes, küszködő munkája után egy remekművel lép elő, mert az "reklám" lenne, még pedig ingyen reklám.
Egy-egy lap, melynek munkatársa, esetleg szóvá teszi könyvet, szívességből, melyért külön hála jár. Legtöbb föl se neszel, azon a címen, hogy nem is munkatársa. De Paul Géraldy, Pirandelló, Shaw, kikről a lapok állandóan cikkeznek, kiknek állandóan reklámokat, ingyen reklámokat szolgáltatnak, tudtommal szintén nem munkatársak.
A könyvkiadó kezében irónnal a lehetőség szerint igazodik. Ne kívánjanak tőle több idealizmust, mint a toll munkásaitól, kik véka alá rejtették a magyar könyvet. És újra kérdezem: vajon rossznéven lehet-e venni a vidéki, de a budapesti olvasótól is, hogy tájékozatlan, hogy valahányszor egy magyar író műve kerül elé, fanyalogva félretolja, mint ismeretlent és idegent? Nem lehet rossznéven venni tőle. A magyar író előtt joggal ismeretlen és idegen. Sohasem hall, sohasem olvas róla, nem ismeri, eleve nem érdekli, nem él vele semmiféle lelki közösségben.
Ez az olvasó nem járhat irodalmi kávéházakba, hol írók és kritikusok éjfél után elmondják egymásnak titokban, becsületszóra azokat a véleményeket, melyeket sem megírni, sem közölni nincs módjukban, ez a budapesti kereskedő, vagy vidéki gazdálkodó nem állt viták központjában, nem értesülhetett, mi foglalkoztatja azokat az írókat, kik egy nyelvet beszélnek vele és ha este fáradtan kinyitotta lapját, legfeljebb Pierre Benoit-al találkozott. Ilyen módon nyomtalanul tűnnek el a könyvek.
Egy-egy ponyvamű, vagy szerencsés fércelmény, mely tárgyánál fogva izgatja a tömeget, megfutja a maga pályáját s gazdaságilag ki is fizetődik a kiadása. De könyv nálunk már ember emlékezet óta nem volt "esemény". Mikszáth Kálmán tehetsége virágjában, mikor egymás után dobta piacra gazdag termését, nem tudta elérni, hogy a sajtó egyetemlegesen hírt adjon róla, sok könyve kritikai visszhangot sem keltett, politikai, vagy személyes ellentétek folytán agyon hallgatták.
Igaz, ennek nem ő adta meg az árát, de megadta árát az irodalom. nem vetették műveit a napi sajtó érzékeny mérlegére. nem dolgozták föl, mint egyebütt történt volna, kincseit. Nem hozták közelebb olvasóihoz. Hiába küzdenek az írók a tollukkal, ha még olyan erősek is, el vannak szigetelve. Pusztán a bírálat, az irodalom tüzérsége, készítheti elő a terepet, biztosíthatja egységes előrohanásukat.
Ha kinyitják a lapokat az irodalomnak, még pedig nemcsak annak az irodalomnak, mely tárcák, karcolatok alakjában mulattat, hanem annak az irodalomnak is, mely gondolatokat tárgyalva nevel is, a komoly bírálatnak, mely tájékoztatja, gondolkozni tanítja a magára hagyott, elhanyagolt olvasót s ezzel a feladattal mindenütt egy rátermett, jóhiszemű, művelt írót bíznak meg, akkor a magyar könyvet feltámasztották halottaiból. Lehet, hogy a bíráló olyakor gyarló lesz, elfogult, olyan hangot üt meg, mely az ellenkező tábor tiltakozását hívja ki. Ebből azonban majd viták támadnak, melyek a közönséget elmélkedésre kényszerítik.
Az is valószínű. hogy egy helyütt katolikus-nemzeti színezetű kritikákat látunk, a másik helyett pedig szocialista-nemzetközi színezetű kritikákat. Mindez hozzátartozik az élet sokszínű gazdagságához. Semmi sem káros, veszedelmes, ha a vélemények irodalmilag iskolázott ízlés szűrőjén jutnak el hozzánk. A színházi bírálat, mely ez utóbbi tíz évben határozottan tisztult és függetlenült, példát ad erre. Ez sokkal szabadabb s kimondhatom, sokkal becsületesebb is, mint a könyvbírálat.
Művelői a legtöbb újságnál fesztelenül mozoghatnak, kifejezhetik véleményüket, a maguk felelősségére. Itt már láthatatlanul kialakult egy konszenzus, valami színházi lelkiismeret, mely politika és pártok fölött áll. Ritkán esik meg, hogy a pártállásban különböző lapok homlokegyenest ellentmondanának egymásnak a művészi értékelés tekintetében. És ezt azáltal értük el, hogy a kritikusoknak a lapkiadók és szerkesztők kellő teret, szabadságot engedtek.
Közölnünk kell velük, kik vezetik az országot s hatalmukat és vagyonukat munkájukon és tehetségükön kívül a tollnak köszönhetik, hogy a magyar könyv válságban van s csakis ők segíthetnek rajta. Bizonyos, hogy mind felülemelkednek majd apró-cseprő, érdekeken, számolnak lelkiismeretükkel. Itt a nyilvánosság előtt lelkiismeretem szavára mondtam el ezt én is, ki a vázolt visszásságok miatt talán kevesebbet szenvedtem, mint mások. Nem a magam nevében beszéltem.
Sokak nevében, ki, úgy teszik, mögöttem állnak. Nemcsak a Nyugat és munkatársai nevében, hanem azok nevében is, kik ellenfeleink, nemcsak az írók, hanem az írók olvasóinak nevében is, kik között a lapkiadók és szerkesztők a közvetítők. Ebben a pillanatban egyedül tőlük függ a magyar könyv sorsa. mert ha valamilyen ok miatt nem sikerül megteremteni a független, felelős könyvkritikát, akkor még talán megjelennek könyvek, még érvényesülhetnek egyesek még lehetnek pályák is, pálmák is, de a romlás feltartozhatatlan s a magyar irodalom megszűnt.
Kosztolányi Dezső |