Mire ezek a sorok nyomdafestéket látnak, ezt a vándor-kabarét legtöbben már el is felejtették. Bár ez helytelen kiszólás, hogy "elfelejtették", mivel, gondolom épp ez az, amit velem együtt sokan nem fognak tenni ezzel a kabaréval.
Mert semmit bátrabban nem írnék ide, mint azt, hogy amit ezek az oroszok művelnek, azok közé a dolgok közé tartozik, amik egyszer s mindenkorra szólóak s bárcsak úgy lehetne maradandóvá tenni ezt, mint ahogy képeket, szobrokat.
Színtiszta művészet ez, amellett, hogy a legédesebb tetszetősség mellesleg szerencséje. Az igazi, a legérdemesebb fajta művészet, amely mindenkié, a finnyás műértőtől a pugrisig, gyerektől aggig. Súlyos is, könnyed is, benne van a sziringsz primitív nyiszkerélése éppúgy, mint a lant komoly s megfinomult zengzete.
Ilyen estéről jössz el azzal az érzéssel a színházból, hogy az élet gyönyörű és csodálatos és érdemes a remény.
Kikívánkozik belőlem, hogy legalább hevenyén ideírjam egy-két ötletemet, amiken szinte úgy kaptam rajta magam, amint fel-fel ocsúdtam az ellenőrizetlen és teljes igézetből, amivel az előadás lenyűgözött.
Hiszen ebben van minden. De ezek az emberek komédiájukkal valósággal kikényszerítik magukra szemedből gyermeknek a pillantását. Ez jutott eszembe. Az, hogy szinte merni sem akarnád, hogy valami kontrollal kísérd művészetük rád zuhogó hatását. Mert semmit sem tudnál még csak elképzelni sem, nem hogy elgondolni különben, mint amit tőlük kapsz. Boldog vagy, hogy megadhatod magad ennek a föltétlen zsarnokságnak.
Mit hozzak fel erre: Juzsnij viccel rajta, hogy Londonban és Berlinben valami olyat kívántak tőlük, ami kivételesen nekik londoniaknak és berlinieknek való s ő erre azzal felelt, hogy: - ja kérem, nekünk az egész világnak kell csinálnunk programunkat, de ha muszáj hát legyen!... És erre jön egy, német vagy spanyol vagy tudom is én miféle jelenet.
Ez gondolkozhatott el legjobban. Épp azzal, hogy tényleg minden disztinkcióra való képességem felmondott arra, amit adtak. Hiszen valóban annyira angol és német volt minden, de olyan paradoxul nemzetközien az, hogy ha még aztán annyira orosz is volt, hát meghatározni valóban csak a Juzsnij néhány mókás szava tudta.
Tudákosságnak érzem, ha így fogalmaznám meg más nyelven, hogy: - nos tessék ha muszáj, be fogjátok látni, hogy mi oroszok bárhová fordulunk, olyat veszünk észre a világból, nemcsak muszka tárgyú dolgot, hanem bármilyt, a ti életetekből is, amire elálmélkodtok, hogy benne van s sohasem vettétek volna észre, ha mi oroszok nem mutatjuk meg nektek.
Nos talán ez az, amit örök emberi névvel illetnek. De hát mi ez? valami kivonat? Hiszen csak oroszosan emberi ez semmi másféleképpen, nemcsak az orosz parasztok és udvarházak, hanem a német spiszerek, az amerikai bar, a bidermájer érzelmesség, csak oroszosan volt szinte egzotikusan ízes.
Bizonyos, hogy ha valaha rémségnek érezted a világnak utóbbi szomorú uniformizálódását, hát itt volt, hogy magadban, az örök ifjú mindig győzedelmes művészet nevében kacaghattál ezen a szomorú, ostoba rémen. A szél, a víz, a nap, az erdő, a hegy, a sík szüli százszor ujjá és ezer változatúvá az emberi lelket, a villanynak, a gőznek, papírnak és bánom is én micsodáknak minden gyatra egyhangúsító erőlködése ellenére.
Hogy másnak is érj valamit, csak azzal teheted, ami más mint az övé, amit magaddal hoztál, fajodból vagy helyesebben nemzetből vagy még helyesebben sajátos életviszonyaidból. No természetesen, ha azzal bírsz, aminek a neve: tehetség. De akkor sose félj, hogy meg nem ért mindenki másként tudsz is mindent. Mert maga vagy az eleven paradoxon, a sajátosan emberi.
Két jelenetet szeretnék megemlíteni, mint amik hatásánál teljesebb illúziót nem tudok elképzelni. Egyik a nem nevető királykisasszony groteszkül elragadó mesejelenete volt, a másik az erdei törpéké.
Azt hiszem, ez a két jelenet s kivált az előbbi rendezésnek és az egyszerűségében rafinált színészi játéknak olyan teljesítményét produkálta, akár egy remekbe készült svájci óraszerkezet. Ahogy az első a mesék "boldogan éltek, míg meg nem haltak" harmóniájával, a másik pedig a törpéké, egy disszonáns akkorddal zárult, - oda nem kellett semmi, csak a szájad eltátani és kuncogni belül gyermekmódra. S alapjában micsoda semmi eszközökkel érték el mindezt!
De ilyen volt a műsor minden száma. Egyik jobb a másiknál. Az orosz tárgyúaknál önkéntelen volt a gondolat, bárha ilyen tálalásban kerülne ki magyaroktól is, ami igazán speciális. Mert hogy még sok és egész más kincseink rejlenek, mint amilyenekkel akármennyire is brillírozunk kivált legutóbb a világnak, semmi jobban nem láttathatta meg, mint ezek a muszkák.
Persze, mint ahogy el is kezdtem, nem biggyeszthetem már ide, hogy menjetek el és nézzétek meg őket. Rá sem szorulnak bizonyára ilyen propagálásra sehol a világon. És a dicséretet és méltatást is olyannak érzem ezekre az emberekre, mint annak a bizonyos szekér szénának tetejére lökni azt a villát, aminek mindig helye van rajta.
Csak ennyit is akartam. Úgy igaz. Hálából ezeknek a kedves, boldog vándoroknak.
Tersánszky Józsi Jenő
