Áradozás
Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Hallod? Bolond vagyok. Bolond ...
Ezt zúgom egyre a szívednek ...
De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!
Szeretlek, érted, drága, mondd?
Nevetsz? Hülye vagyok valóban?
De hogy közöljem azt, amit
tudnod kell? Semmi sincs a szóban.
Várj, kitalálok valamit ...
Hát igenis, a csók magában nem elég.
Valami fojt, zokog itt bennem és elég.
Tisztázni kell most, hogy mi van mi vélünk.
Amit érzünk ki kell fejezni még.
Többé-kevésbé a szavakban élünk.
Szók kellenek, kell elemezni.
Kell, hogy kimondjam néked ezt ni ...
Tudd meg mivel vagyok tele ...
De bár találnék sok költői dolgot-
felelj nekem - több lenne-e,
mi az, hogy átölelem így a boldog
fejed, életem élete,
míg százszor és ezerszer fölsikoltok:
Te! Te! Te! Te!
Csetepaté
Te voltál a hibás!... Te hát! ...Ha mondom,
nagyon hibás!... Te is tudod!... Azér
folyton fejeskedsz vélem, kis bolondom!...
Ugyan ne sírj már! Ez semmit sem ér.
Idd a teád. És vége!... Két órája
vitatkozunk, veszekszünk már. Tehát
beszéljünk másról ... Idd meg a teát!...
Megyek, ha sírsz!... De nem hat a szó rája!...
Mit mondtam én neked? Hogy? Fáj a lelked?
Jó, én voltam hibás ... nagyon... nohát ...
Töröld meg a szemed ... Igen ... szeretlek ...
Hiszen tudod!... Ne sírj, a Krisztusát!...
Mit?... Megbántottalak ... Hozzád sem értem!...
Hát hol bibis?... ölelj meg s vége lesz!...
Na. Nem haragszol már? Akkor miért nem
békülsz ki?...A teád ... Igyál. Szeretsz?...
De igazán?... A rizsporos pamacs hol?...
Itt a zsebkendőm: a tiéd az nedves.
Kérem mit óhajt még ... Habot parancsol?
Tejet ... Tessék ... ordítok néha, kedves,
de azután mindíg én engedek.
Vörösre sírta a szemét. Az égre,
mosolyogjon már ... Hu! De csunya lett.
Egykettő. Megcsókolni! Így. Na. Végre.
Lelkek, divatok, stb...
Nő vagy s ezért tudod, hogy bármi
kis semmi mily csodát mível
és hogy lehet lelket csinálni,
új lelket egy kis semmivel.
Olyan nagyon értesz te ehhez,
oly bűvösen, hogy valahányszor
látlak, egészen újnak látszol
és mindig újra tőrbe ejtesz.
Tudod hogy az idő a nagy rossz
s szerelmünk már nem új regény,
tehát cselekedsz és ravaszkodsz
és más szemekkel jössz felém,
bőrödnek a nyakadba lengő
boád ad nemvárt alapot,
újjáteremt egy csipkekendő ...
S aztán a sok-sok kalapod!
Fölfedezek valami mélyet
tebenned és megbomlok ott,
Mert nagy kalap borul fölébed,
jól ismerem én az okot,
ettől szemed olyan sötét lett
s nem látni rejtett homlokod.
Így tudsz te hogyha ártani
kezd a szokás a szerelemnek,
mindíg új lelket gyártani,
amelyet én nem ismerek meg.
Idegesen vad csókot tépek
az ajkaidról ekkoron,
tenyerembe kapom a képed
és a hajad fölborzolom.
Kacagni kell, bolondul égni ...
de hogy ledobom sebesen
a rongyaid, szemed a régi,
ismét csak ugyanaz a szem!
Majd, hogy a fürtöd szép kígyóit
lesimítom, a hajadat
csalódva látom azt, mi bódít,
homlokodat, a valódit:
s mi folytatódik,
tenmagadat ...
Hiába keresem parázs
kis röpke lelked, nincs vigasz.
Már vége. Megtört a varázs.
S az anyádhoz hasonlítasz.
Fordította: Kosztolányi Dezső
