Béka-egérharc

Az uj nemzetgyülés még nem a mi ideálunk, de viszont az sem tagadható, hogy értelmi szinvonal tekintetében a régihez képest haladást mutat. A kurzus torzalakjai, akiket az átmeneti időszak zavaros árja felszinre vetett, mint a vizáramlás szokta a könnyű fajsulyu tárgyakat, a semmiségbe, az ismeretlenségbe sülyedtek vissza.

Ezek a koncepciótlan, tudatlan egyének adják meg a szinét a volt nemeztgyülésnek, amelynek egész tevékenysége puszta tagadás volt, ezek az emberek voltak tipikus képviselői annak az irányzatnak, amely csak támadta a multat anélkül, hogy ujat vagy jobbat nyujtott volna helyette és az építés munkájához csak egyetlen porszemmel is hozzájárult volna. De mit szóljunk az uj nemzetgyüléshez, várjunk-e sok jót az uj törvényhozó testülettől, megállítja-e ennek az uj testületnek tevékenysége az országot a hanyatlás utján – ezek a kérdések tódulnak elénk ma, amikor a választási harcnak utolsó fázisához érkeztünk.

Már maga a választási küzdelem olyan sivár, annyira eszmeszegény volt, amelyhez hasonlóra a magyar választások történetében még sohasem volt példa. A kortesutakon mindenről volt szó, csak arról nem, hogy mi módon lehetne az országot kivezetni mai siralmas állapotából. Olyan kérdéseket feszegetnek szüntelen a pártok vezérei, amelyek a nagy publikumot ma alig érdeklik.

Emlékezzünk csak egy kissé vissza az elhangzott beszédekre és a házak falain terpeszkedő nagy plakátokra. Két gróf heteken keresztül azon vitatkozott, hogy egy harmadik gróffal milyen viszonyban voltak, melyikük volt, annak ellensége vagy barátja. Majd azon a kérdésen verekedtek, hogy IV. Károly király számüzetésében melyikük volt a bünös. Andrássy Gyulát, a legitimisták vezérét rémlátás kínozta s az egész választási harc alatt Tisza István szellemével vívott éjféli párbajt. A kisértet Bethlen István miniszterelnök képében jelent meg előtte, akiben Tisza István tulajdonságait, vagy mondjuk inkább, allürjeit vélte fellelni. Ha részrehajlatlanok vagyunk, be kell vallanunk, hogy a szocialista párt kivételével komoly, határozott és érthető programot egy párt sem hirdetett, és a párt váratlan sikerének ez a magyarázata.

Várhatunk-e jót az uj nemzetgyüléstől, amikor a pártvezérek már gyürköznek személyes sérelmeik megbosszulására és mást sem hallunk mindkét oldalról, mint bajlóslatu felháborodást? Méltán félhetünk attól, hogy a parlament helye lesz a klikkek, a csoportok, a pártok tülekedésének, akik folyton a multat hánytorgatják és személyes ügyeiket teregetik a nyilvánosság elé.

Közben tovább romlik a pénz, emelkedik a drágaság, növekszik a köznyomor, egyszóval tovább tart a rothadás, a pusztulás. Az utóbbi három esztendő alatt valóságos mánia lett a mult feszegetése és azon, akik folyton csak hátrafelé néznek, megfeledkeznek közben arról, hogy a jelennek és a jövőnek bajaiért felelősek lesznek.

Az olyan nemzetnek nincsen jövője, amelynek vezetői csak a multtal törődnek. Szinte borzasztó még gondolni is arra, hogy a jövő nemzetgyülésen nem a nemzet szólal meg az ő repreztentánsainak képében, hanem tülekedő klikkek és pártok, akik a ő csoportérdekeiket a közérdekkel azonosítják.

Gondolják meg azok, akiket a nemzet most bizalmával megajándékozott, hogy az elcsépelt és időszerütlen kérdésekre és az ő személyes sérelmeikre ma senki sem kiváncsi, és találjanak utal arra, hogy a nemzetgyülés valóban törvényhozó testület és ne béka-egérharcok színhelye legyen.