|
Somlay Hamletje
(Renaissance-színház)
Semmiféle elemzés nem teheti világossá azt, amit a géniusz szándékosan eltakart, mert olyan művet akart alkotni, amely nagy, mély és homályos, mint az élet. Az elmélkedésnek társul kell hívni a megérzést, ketten együtt tudják csak megeleveníteni a költő roppant elgondolását s a kettőt együtt csak egy másik művészet közvetitheti velünk. A nagy drámának csak egy igazán érvényes magyarázója van: a színész művészete.
A Hamlet az a mű, amelyre ez a tétel a leginkább érvényes a világirodalom minden drámája közül. Ebben bízott Shakespeare legtöbbet a színház szuggesztív hatalmára, az emberi hang végtelen árnyalásokra képes modulációira, a színészi fizikum némán megértető jelbeszédére és arra az izgalomra, mely a nézőt a színházban elfogja és olyan dolgok átérzésére képesíti, melyek normális lelkiállapotban észrevétlenek maradnak előtte.
Izgatóan érdekes kísérlet, ezeket a határokat átlépni, a régi bázist elhagyni, valami egészen újat, akár a vakmerőségig menőt próbálni. Szemmel láthatólag ez a szándék, találkozva Somlay Artúrnak a legnagyobb feladatokra jogot érző ambíciójával, hozta létre a Renaissance-Színház Hamlet-előadását. A nézőt, amint belép a nézőtérre, a színpad azonnal arra figyelmezteti, hogy itt valami a megszokottól eltérő dolog készül. A függöny nyitva, az előadásra felépített színpad látható. Ez a nyitott színpad bástyaszerű vonalakkal négy térre van osztva, melyekhez ötödikül járul a kivilágított zenekari mélyedés. Egy, előtér, mögötte egy alkóvszerű bemélyedéssel ellátott szoba, e fölött egy-két emeletre tagolt várfal. Az első és második tér között a középre elhelyezett kis pódiumszerű híd: hamar kitaláljuk, innen fognak felhangzani azok a szavak, amelyekre különös hangsúlyt akar vetni a színész vagy a rendező.
Ez az architektúra - ifj. Gaál Mózes tervezése - érdekes és újszerű, de vannak az előadás során bebizonyuló veszedelmei: a sokszorosan tagolt tér mindegyik része túlságosan szűk a benne történendők számára. Az előteret, amely legfőbb oka ennek a szűkségnek, egyetlen jelenet, a sírásóké indokolja.
Erre alighanem lehetett volna más megoldást is találni, annak a térnek a túlságos megszűkítése nélkül, ahol a cselekmény legnagyobb része lefolyik. Itt azok a jelenetek, ahol sok személy van jelen, összezsúfolódnak és zavarosság válnak. A színjáték-jelenet vége például, mikor az iszonyattól rosszul lett király nyomában kirohan a színpadról az egész udvar, egészen összezavarodik és úgy hat, mint egy rendezetlen tolongás. A párbaj-jelenet a végén egész különösen szenved a tér hiánya miatt.
A rendezés nyilvánvalóan a néző szemén keresztül is igyekszik interpretálni a színpadon történendőket. S még inkább erre törekszik az alakok beállításával. A Hamlettel szemben álló alakok, a király, a királyné, Polonius, a két udvaronc mind nagyon élesre vannak beállítva, karikatúra szerű stilizálással.
Olyanok - ezt az előadáson Osvát Ernőtől hallottam s magamévá teszem - amilyennek a gyűlölettel, gyanúval és gúnnyal eltelt Hamlet látja őket. Tényleg azonban nem olyanok, Shakespeare nem olyanoknak akarta őket ábrázolni. Polonius például nem az a bohókás figura, amilyennek Harsányi Rezső, a rendezés adta keret nagy színészi készséggel véghezvitt teljes kitöltésével ábrázolja. Valóság szerint ravasz udvari ember, ki bölcs tanácsokat tud adni fiának és lányának, a királlyal és királynővel szemben is csalafinta okos embernek mutatja magát, csak éppen Hamlet gúnyolja ki keserű kedvében.
A királynak Shakespeare beállítása szerint nem királyi a jelleme, de királyiak a pózai és szavai, nem olyan nyugtalanul, idegesen kapkodóak, mint ahogy Vértes csinálja. Ennek a színésznek érdekes, az expresszionizmust súroló játékmódja kevéssé alkalmas shakespearei királyok ábrázolására. Túlságosan fiatalt is mutat Hamlet nagybátyjának. Ezekben a dolgokban a rendezés a túlzás hibájába esett. Újszerű stílust keresett és stílustalanná vált. Inkább temperamentumos ötletek eredménye ez a rendezés, mint következetes végig gondolásé. Érdekes, de egyenetlen és nyugtalan hatású. Felkavar némely rendezési problémát, de nem oldja meg. Hol együtt halad a tradícióval, hol egészen eltávolodik tőle. A királyné - ezt Mészáros Giza tudatos művészettel játssza - Offélia, Laertes, Horatio játéka a tradíción belül van, a többeké messze van minden tradíciótól. Legmesszebb a két sírásó, ezek egészen burleszk-bohózatosan vannak beállítva s ezzel egészen elejtik a jelent értelmét.
Úgy hatnak, mint egy komikus intermezzo, holott Shakespeare ezt a jelenetet erősen belekapcsolta az egész tragédia gondolat sodrába. Sok más apróbb egyenetlenség is fokozza az egyenetlen hatást. Az eredmény pedig: az előadás szétbomlik részletekre, nem adja ki a tragédia monumentális vonalait. Érdekessége tagadhatatlan, sokszor izgató, kísérletnek nem mindennapi, de végeredményben is kísérlet, nem az eredmény.
De nem Hamletet adja, csak Hamletnek bizonyos részeit. Ami Hamletben férfiúi erő és felbuzdulás, azt csaknem mindig hiánytalanul kapjuk belőle, Hamlet keserű szarkazmusa és fölényes intelligenciája is teljesen érvényesül. Mikor Oféliát kolostorba küldi, akkor tökéletesen megragad, egy villanásra megértjük a lelkiállapotot, amely szavait mondatja vele, a királyfi zilált belseje feltárul. Ez a jelenet Somlay játékának csúcsa, alighanem a legszebb játék, amit tőle valaha láttunk. Ahol azonban a jelenet Hamlet nőies vonásait hozza ki, ahol töprengése, határozatlansága kap szót, ott nem érezzük az igazi Hamletet.
A híres nagy monológ (Lenni, vagy nem lenni) elvész, a királynéval való nagy jelenetben, ahol legkomplexebben szakad ki Hamlet tragikuma, kimaradnak a legfontosabb vonások, csak a haragját látjuk, nem a gyermeki fájdalmát, csak a bűnös névvel áll szemben, nem a bűnös anyával. Viszont azonban nagyon szép a színészekkel való párbeszéd és gyönyörűen mondja el a színész hatásáról szóló monológot, megdöbbentő erővel csinálja Polonius megölését.
Különösen hangzik ezek után, de én mégis úgy éreztem, hogy mindent összevéve Somlay játéka áll legközelebb az egész előadásban a klasszikus tradícióhoz, csak ennek összefogó erejét nem használja fel. Játéka, beszéde - természetesen, hiszen a realista stílus Somlay stílusa - minden ízében realisztikus, mellőz, még ott is, ahol nem volna szabad mellőzni, minden szavalást és óvakodik minden stilizálástól. Somlay a rendező stilizálttá tudta tenni a többi színészeket, csak éppen Somlay Artúrt nem. Rendezői szándéka és színészi felfogása között folytonos ellentét érzik.
Schöpflin Aladár |