Acsarkodnak ránk az „utódállamok”.
Fáj nekik, hogy van irredentizmus. Az a fájdalmuk, hogy igaz a költő mondása: „Szívet cseréljen az, ki hazát cserél". Míg az ezeréves Magyarország területén egy magyar él, az elrabolt területek magyarjai szívét a magyar haza iránti vágyódás fogja dobogtatni s Csonka-Magyarország népének lelkében az elnyomottak szenvedése kínos és résztvevő gyötrelmet fog okozni. 

Van és lesz irredentizmus.
A mi irredentizmusunk a munka. Kisiparost, háziiparost támogatni, szövetkezetekbe tömöríteni s ezzel a nagy vállalatok előnyeit biztosítani a kisembereknek, jólétet teremteni vagy legalább a megélhetés terhén könnyíteni, munkaalkalmat teremteni és termelő munkával megszolgált kenyeret biztosítani minél több két keze munkájából megélő iparostársunknak – ez a mi irredentizmusunk. 

Országunk nagyjai lépten-nyomon sürgetik a többtermelést, a munka irredentizmusát, de csak sürgetik, mert a szállóigévé vált munkát nem látjuk, csak kevés helyen. Nem dolgozhatunk, mert nincs kellő tőkénk, ellenben találkoznunk kell gyakran alattomos ellenszenvvel. Ez utóbbira intézetünk alapításakor már számítottunk.

De nem vártuk azt, hogy a kis- és háziiparos tömegek támogatására olyan kevés gondot fordítsanak az irányadó körök, mint amilyen semmibevevést tapasztalunk. A nagyvállalatok bennünk versenytársat látnak. A kis- és háziiparos az ő becsületes, szolid munkájával mindenkor versenytársa lehet a gépüzemi iparnak, mert ha drágábban termel is, a kivitel jobb, csinosabb és tartósabb. Ha ehhez a közös nagybani anyagbeszerzés megvan a kisebb regie mellett, sok esetben még a nagyiparnál olcsóbban is tud termelni. 

Talán azt mondhatnánk ellenérv gyanánt, hogy Maradék-Magyarország szegény. Ő nem adhat ennek a társadalmi osztálynak, a szegények között is a legelhagyatottabbaknak támogatást. Mi is ezt tartottuk, de látjuk, hogy abból a szegény állampénztárból jut pénz sokszor túlon-túl sok másoknak, csak a kis- és háziiparos támogatására nincs pénz. 

Nem tartozunk azok közé, akik minden kákán csomót keresnek, akik a kormány nehéz helyzetét nehezíteni szándékozunk, de sok tízezrek nevében kell hogy felemeljük szavunkat és a munka irredentizmusához szükséges anyagi erőt és erkölcsi alátámasztást követeljük. Követeljük azért, mert tapasztalatunk szerint, aki csak kér, azt mint a nemzetcsalád „jó, csendes" tagját, elcsitítják cukorral, szép szóval. 

Mi az adózó iparosság támogatását sürgetjük, hogy azok emberi módon, munkájuk után megélhessenek és a rájuk háramló nagy adóterheket viselhessék. 

Az országnak ezen társadalmi osztályát segítsük meg végre!
A demarkációs vonalon áttekintők látni fogják a kellő támogatás által lehetővé tett fáradhatlan munkát és az ebből fakadó jólétet, – ez lesz az igazi irredentizmus, a munka diadalmas irredentizmusa.