Huszadik század - történelem jelenidőben

Kosztolányi "Aranysárkány"-a egyik legtisztább eredménye annak a küzdelemnek, amelyet a XX. század magyar regénye folytat formájának autonómiájáért. Ez az autonómia nem jelent új szabadosságot (ez vetette szét az impresszionizmust s párologtatja el az expresszionizmus regényformáját), sem dogmatikus megkötöttséget (ahogy ezt a klasszicisztikus regény alapján követeli a poetica).

Egyszerűen az az értelme, hogy a regényíró ne kövessen el durva határsértéseket, ne éljen vissza szegénységével, bőségével, ne sajátítsa ki az orvos, filozófus, természettudós, az agitátor, pap, tanár, politikus funkcióját, ne keressen papirosos világnézetéhez valóságot, erkölcsi programjaihoz szócsöveket, ne stilizáljon a lírikus emlékezetével, a drámaírók pátoszával, ne érje be a magasság és mélység dimenziójával, hanem egészítse ki egy harmadikkal, a szélességével, - mindenek előtt pedig legyen kerülő, kibúvó nélkül - elbeszélő akinek anyagul szolgálhat minden tudományos megismerés az egész világ, de nem lehet úrrá rajta... csak ilyen feltételek mellett töltheti be a regényíró a maga külön funkcióját: az etikai stilizálás és szimbólum alkotás törvényszerűségét s emelheti "egész művészet" rangjára a naturalista regény "Halkunst"-ját.

A heorikus történeti evokáció (Nero) s az anekdotikus kispolgári idill (Pacsirta) után dimenzióiban az "Aranysárkány" közelíti meg leginkább a tiszta regényformát. Látszatra, igaz itt idillikus magból indul ki, szűk kisvárosi körben néhány ember között történik minden, de ez a kör lassan-lassan elkezd nőni, vele együtt nőnek az emberek, - nem külön az emberek s külön a környezet, mint a naturalista regényben, hanem organikus egységben s a kör nő mindaddig, amíg végre elég tág és elég mély lesz ahhoz, hogy szimbolikus értelmet kaphassanak a benne folyó események s az események hordozói. Ennek az "együtt-egyszerre növés"-nek aztán azaz eredménye, hogy nem marad hézag, űr, hogy nincs szakadék a töredékes eleven élet és a kikerekített logikus lét között...

Kis, merev világ, gépies polgári rend, kimért utak, megmásíthatatlanoknak tetsző normák, sehol semmi rendkívüli vagy legfeljebb csak testetlen lehetőségként lappang, leskelődik a felszín alatt. S ebben a világban két kategória képviselői: az ifjúságé meg a felnőtteké, kerülnek szembe egymással. Szubsztanciális anyaguk egy, csak a formájuk más.

Az egyik kész, megállapodott, befejezte fejlődését, átlépte vagy most készül átlépni a rugékonyság határát. A másik még csupa lehetőség: csak idealiter él benne későbbi, végleges formája. Már most ott a forma, itt a forma ideálja válik problematikussá: elvesztik értelmüket. Valami idegen, romboló, rosszindulatú esztelenség keríti hatalmába s eredendő törvényszerűségükkel ellentétes álmetamorfózisra kényszeríti őket. Novák Antal tanárt megcsúfolják, lányát megszöktetik, őt magát megverik.

Benne, körülötte meginog minden, amit szilárdnak, öröknek hitt, elferdül minden érték, cél, foltot kap minden norma s helyüket olyan fikciók bitorolják, amiknek nem felel meg a realitásban semmi. Védekezik, de inkább csak tehetetlenségből védekezik a patológus elhajlás ellen, egyre jobban lankadó erővel, lépésről-lépésre hátrálva, s problematikussága csak akkor talál megoldást, amikor a revolver golyó szétroncsolja agyvelejét: Liszner Vilmos gimnazistát megszégyeníti a tanárja, az érettségin megbukik.

Itt boldog, ködös fickók veszik körül, tartják megszállva a formátlan reális magot. Ezeket a fickókat dönti halomra a problematikusság: irgalmatlanul és hirtelen a realitás hideg, nyirkos földjére veti a bukott diákot. Ő is küzd a deformálódás, az új helyzet ellen, de jóval rövidebb ideig. A problematikusság itt is, ott is akcióra váltja a passzivitást: a diák megveri tanárát, a tanár öngyilkos lesz. Egyik problematikusság feltétele a másiknak, súrlódásukból adódik a regény belső cselekménye.

A két problematikusság közül a Novák Antalé a súlyosabb, nem csak azért mert felnőtt, több sérelem éri, mert a formája mélyebb, gazdagabb, hanem mert tanár. A tanár a dogma és meggyőződés, a megkötöttség és szabadság az elmélet és valóság, a póz és igazság, az önáltatás és őszinteség éles határmezsgyéjén jár állandóan, útja örökös válaszút. Mindig döntés előtt áll. A helye ott van valahol a színész meg a pap között.

Ha megfeledkezik a határokról, ha nem tud dönteni vagy a színész pózában mechanizálja, fojtja halálra, vagy a papéban demorizálja a félreérthetetlen igazságot, a folttalan eszmét, de mindkét esetben veszélyezteti, feláldozza a maga különállóságát, lehetetlenné sőt ami súlyosabb, komikussá válik. A cinizmus, a gőg, a pátosz, szentimentális ellágyulás, félszeg alázat mind csak a választani-nem-tudásnak, bizonytalanságnak, ingadozásnak, határsértésnek a leplezésére szolgál.

Legritkább az olyan típus, mint a Nováké, a teljes belső bizonyosság szokrateszi típusa, amikor közös funkcióra egyesül az ember meg a tanár. S talán mert olyan ritka, találja furcsának diák, felnőtt egyaránt. Ez a típus is megmerevedhetik, elveszítheti konkrét, élő tartalmát, de viszont csak ennek a típusnak vannak tragikus lehetőségei akkor, ha az ember és tanár felbontja a kompromisszumot, különválik, sőt élet-halál harcot kezd egymással két idegen világ. Ennek a harcnak a démonizmusa ólálkodik Kosztolányi tanárja körül.

Ha Novák Antal csak tanár volna, visszahúzódnék valamelyik pózába, valamelyik álarca mögé, talán cinizmussal ütné el a rajta esett sérelmet, egy fokkal jobban gyűlölné diákjait, ha csak ember volna, magányában keresne menedéket, megvetéssel felelne a bántalmakra, mivel azonban a tanár és ember elválaszthatatlanul él benne, a tanár sebébe az embernek is bele kell pusztulnia. A tanár formája alól kibukkan, szóhoz jut az évek óta paralizált fegyelmezett ember, felszabadul, átadja magát érzéseinek s ezzel felbillenti az egyensúlyt.

A tanár alul marad, de a megalázott emberi méltóság tisztán, szennytelen kerül ki a harcból. Novák Antal halálában a szenvedő ember ül diadalt a tanár életformáján. Ezen a ponton kinő környezetéből s tág, szimbolikus távlatokat kap. (Mert akadt példa Kosztolányi regényében az olyan esetre is, amikor a tanár bizonyul erősebbnek, amikor a sérelem az emberen keresztül csak a gyűlöletet táplálja s a tanár formáját teszi keményebbé, könyörtelenebbé.)

Kosztolányi régebbi novelláiban a lírizmus egyik legfontosabb mozgatója s irányítója az eseményeknek. Majd mindegyikben akad egy-egy lírai rejtek vagy zug. És Kosztolányi prózája sehol sem mozgósít annyi színt, képessége sohasem vet olyan hullámokat mint amikor hirtelen lírai ráolvasással fogja meg a szemünket és fülünket. Sőt az az érzésünk, mintha minden csak arra szolgálna, hogy támogassa, fokozza egy-egy ilyen lírai rejtek ragyogását. Idővel ez a lírizmus háttérbe szorul, az emberek, az események mögé kerül, felszívódik a szavak, a mondatok vérében s mágikus fénnyel futtatja be őket.

A regényekben, főleg az "Aranysárkány"-ban már csak távoli, halk zenei atmoszféraként fogja körül az embereket és tárgyakat s csak olyankor válik hallhatóvá, megfoghatóvá, amikor a belső feszültség nem tudja elviselni s leveti magáról a logikai értelem ellenőrzését... A lírikus emlékezetét, amely csak elszigetelt hangulatokra reagál, most felváltja az etikus emlékezete amely körvonalakban s összefüggésekben lát mindent s dúsan ontja az alapokat.

Az "Aranysárkány" új magasabb fokon mutatja Kosztolányi nyelvművészetét is, a teljesebb ökonómia és a tisztább egyszerűség fokán. Nem mossa el a határvonalakat, nem túloz, nem szórja kétségbeesett kézzel kincseit, amikor "hálás" helyek pazarlásra csábítják, mert tudja már, hogy nem szorul rikító cégérekre, hogy az egyszerűség és a hallgatás nem szegénység álarca, hanem belső gazdagság jele, hogy a fegyelmezettség, a határok, a forma eposzának tisztelete nem ellensége, hanem leghívebb szolgálója a költői imaginációnak...

Túróczi Trostler József

Visszatérés