Blumenthal mint kulturtényező

Ahhoz a tervezethez, melyet Ben Blumenthal amerikai tőkés úr készített, hogy budapesti színházait jövedelmezőkké varászolja, semmi közöm és nem is szólnék hozzá, ha nem volna benne két pont, melyeket meg kell bélyegeznem.

Az inkriminált első pont: Nem kell irodalmi sikerre törekedni, hanem olyan darabot kell előadni, amilyent a publikum kedve kíván.

Az inkriminált második pont: Csak abban az esetben tarthatnak a színházai eredeti magyar bemutatót, ha a színházi ügynök külföldi provizióban is ötven százalékig részesek.

Nem fontos, hogy ezek a pontok egyelőre csupán szerénytelen óhajok maradtak. Nem fontos, hogy színészek és írók opponálván a rájuk nézve anyagilag közvetlenül illetve még közvetlenebbül sérelmes pontok ellen, egyúttal e két pont ellen is opponáltak, tehát e pontokat az illetékesek és félilletékesek felhígították, elkenték, cáfolták, elismerve visszaszívták és a többi. Fontos csupán a blumenthali "mentalitás". A százszázalékos kalmár szellem.

Az a szellem, amely előtt semmi sem szent, csak az egyéni haszon, még pedig tisztára gazdasági haszon. Az a szellem amely lehetségesnek, helyesnek, sőt elkerülhetetlenül szükségesnek tartja - a saját erkölcstelen lelki világát proiciálván az egész naprendszerre, - hogy ezren pusztuljanak el testet sorvasztó betegségben azért, hogy egynek alkalma legyen a meglévő két autójához még hármat szerezni.

Az a szellem, amely ott él abban a piszkos szegény emberben, akit tíz év óta ismerek, tíz éve ken tele naponta egy csomó papírost agyvelejének izzadtságával, még soha nem volt több pénz a zsebében egy kávéra valónál, - de ő individualista, ő csak úgy bírja el az életet, ha arról álmodozhat koplalva, betegen, koravénen, lakás nélkül, hogy autón fog járni, ő autón, a többiek meg gyalog és pukkadnak.

Ez a szellem az ellentéte egy másik szellemnek, annak, amely számára létezik a másik ember is, amely tud ösztönösen a kölcsönös segítés törvényéről, amely sejti azt, hogy mindenki számára szebb az élet, amikor nem az egymás kifosztás, az egymás részére gyűjtögetett, rabolt, csent, kiravaszkodott előnyök jegyében folyik, hanem úgy, hogy mindenkinek, tehát nekem is!

Ben Blumenthal diktálta le a két förtelmes gondolatot. Dokumentumok arról, hogy az ő számára nincs irodalom, nem csak magyar irodalom nincs, hanem semmiféle irodalom nincs, az ő számára nincs sem magyar, sem más kultúra, az ő számára nincs általános emberi érdek és haladás, az ő számára csak egyéni jólét van.

De bocsánatot kérek én nem ismerem Blumenthal urat, nem hinném, hogy ő rosszabb embertípus lenne annyi soknál, akik itt körülöttünk szaladgálnak, akiknek a világában élünk, azaz fuldokolunk, (még szerencse, hogy velük együtt), - ezért már nem is Blumenthalról beszélek, hanem a kalmár-típusról, a csak egyéni érdek gondolatának letéteményeseiről, mindazokról, akiknek a számára nincsen önmérséklés, lemondás, erkölcsi érték, szent ügy, akik ha a Bovarynéról esik szó, azt kérdezik: mondja, mit kereshetett az a Flaubert ezzel a Bovarynéval?

Akik, ha a Gandhi-mozgalom mai állásáról érdeklődöm, pokoli fölény érzetével jegyzik meg: magának egyéb gondja nincsen? Akik, ha azt mondom: "Tehát Amundsen még nem érte el az északi sarkot" - röhögve böfögik reánk: Zóg son, ha már elérte volna? Mi lenne magának abból? Akikkel már nem lehet két szót váltani, akiket már ki kell kerülni, akiknek azért mert "nem jól megy nekik" vagy mert jól megy nekik, de a másiknak jobban megy, - már csak ezért is képesek egy hónap alatt tíz évet öregedni s rémes képpel sápadtan vánszorogni, akikhez képest magamat dús gazdagnak, modern herkulesnek kell éreznem.

Ez a nyerészkedő, ez az infantilisan mindent nekem, ez a "csak-nekem-demásnak-senkinek-sem" - szellem, mely akár valamely zsidó boltosban érzik, akár a földéhes parasztban vagy akár az ostoba-szegényben, de szigorúan, életfogytiglan és elolthatatlanul benne parázslik, kénköves bűzük minden nem intelligens és ordenáré emberben, - ez adott magából egy kis mutató-kostolót, még azok számára is, akik különben nem látják, hogy ez a két Blumenthal-pontocska egy óriási komplexumnak csupán mikroszkopikus paránya.

Mert mi ez a két szörnyű? Olyan darabot kell adni, amilyent a publikum kedve kíván! Már megint, már tízezredszer ez a becstelen szempont!? Ki az a publikum? Én a Szent-Johannát kívánom! Hát én nem vagyok publikum?! Ismerek sok-sok művelt embert, férfit és nőt egyaránt akik a Szent-Johannát kívánják. Ez mind nem publikum?

A jóravaló emberek a butákhoz alkalmazkodjanak s ne megfordítva történjék? Hisz ezt ad absurdum vihetjük, ezt a szempontot s akkor vagy a Molnár és gyermekét kell játszani vagy még egyszerűbb: nem kell játszani semmit, hanem a primadonna szeretkezzék a színpadon palam et publice 1/2 8-tól 1/2 11-ig, biztosíthatom Blumenthal Bent, hogy 1001 estén át tele lesz a színháza.

Tehát van valami korrektívum? Van a csak-üzletin túl valami más szempont is, ügye bár? Meghiszem azt, Színháznál ezt úgy nevezik: irodalmi! Általában úgy: (persze nem "keresztény, nemzeti" értelemben.) Bizony, mert még a fűszer kereskedés is nem csak üzleti, hanem egyszersmind erkölcsi alakulat is kell, hogy legyen, ha nem így volna, akkor kokaint, morfiumot, kőris bogár port is árulna, s liszt helyett minden következmény nélkül adhatna vevőinek gipszet.

Minden emberi tevékenységnek irányítói kell, hogy legyenek az üzleti, a gazdaságin túl még más, mondjuk így: társadalmi szempontok. A "társadalmi szempontok" című nagyobb egység alá esnek az "irodalmi szempontok" is és ezért antiszociális, ezért kultúr-bűntett az írót orvul megtámadni, üzletet épp az ő bőrén rentábilissá erőltetni, a magyar kultúra ellen pont egy idegennek még különbül éppen a magyar író ellen törni azzal a fantasztikus csodabogárral, ami a második pont.

Nagy Lajos