Knut Hamsun Pánja harmadszor jelenik meg magyarul. És ha ez a szubtilis író nem is lesz soha a sokak, a tömegek költője, de rajongó hívei vannak most már munkások és intellektüelek, unatkozó, ideges asszonyok és aktív lelkű, életigenlő férfiak között egyaránt. Csak a robusztus egészségűeknek nem kell, sokan veszedelmet éreznek benne, mert a hisztéria problémáit olyan bűbájos formákba önti, hogy a betegek betegebbek lesznek tőle. De sokan éppen azért szeretik, mert ez a mai hisztériánk olyan őszintén él, sőt tobzódik benne és mégis kifelé igyekszik a mai kultúra lélekbomlasztó útvesztőjéből és az életegység, a kozmikus áhítat megváltó hangulataiba menti át a maga lelkét és a miénket.
Knut Hamsun az egyszerű, az ősi paradoxonok költője, groteszk és tragikus, gúnyos és együttérző, élettagadó és hívő egyaránt - minden húrja egyszerre zeng, megfoghatatlan és megoldatlan és mégis biztató, megváltó, egyszerű és igaz, mint a tavasz vagy a tenger, vagy az erdő zúgása.
Az emberei furcsák és komplikáltak, de ez a komplikáltság nem gazdagság, hanem a mai ember széthullása, a középponttalanság, ziláltság, életképtelenség, beteg szépségek vergődése. Minden megfeszül bennük a passzív életsóvárgás meddő követelésében és nem bírják meg az életet, gyötörnek és kínlódnak. Főleg az asszonyok. Szomorú és törékeny démonok - de veszedelmesek is, mert a férfi sem elég egészséges arra, hogy megváltójuk lehessen.
A Hamsun asszonyainak boszorkánysága éppen az, hogy tökéletesen őszinték, hogy maguk is kínlódnak, amikor kínoznak, hisznek, amikor hazudnak. És az asszony passzív étvágya végtelen céltalan lobogás, ezért olyan gyilkos, olyan emésztő. Mert a férfi vágyának van véges célja, a férfi akar és szeret, az asszony pedig, akinek nincs élete és nincs megváltó, erős, fölényes férfija - tehetetlen prédája egy végetlen, kielégíthetetlen, beteg sóvárgásnak, ez a sóvárgás az egyetlen életérzése, ezért kiszámíthatatlan, csudálatos, hideg és forró egyszerre, ezért bájos és megindító, komisz és lelketlen, és ezért nem talál utat hozzá a férfi, a maga egyszerűségében.
A Pánban is feltűnik már ez az asszonytípus: a veszedelmes kis iskoláslány, akinek nem mindég egészen tiszta a keze, de tud gőgös királynő lenni egyik percben és a másikban szerelmes cica, aki nem érez mást, mint a maga hangulatait és ártatlan gyermekszemmel tud lelket ölni. És a daliás hadnagy, aki egyetlen pillantásával megigéz más. Egyszerűbb lányokat és asszonyokat - hitvány és törékeny játékszer a furcsa gyereklány kezében.
A szerelmük pedig groteszk és tragikus vergődés egy csudálatos északi nyár világos éjszakáin. Körülöttük tompán zúg az erdő, tobzódik a teremtő szerelem. És a férfi alapjában erős és szép valaki, akiben él a hívő, a megváltó életszerelem, aki magános hegyormok csendjében mámoros órákat él, kiszabadulva gyarló magából...
...Egy mérfölddel alattam volt a tenger, a szirtek feketén és nedvesen csillogtak a víztől, amely végigpergett-csorgott rajtuk, lepergett, csorgott, mindig ugyanazt a picike melódiát csobogva. Ezek a pici kis melódiák itt benn mélyen a sziklák között sokszor megkurtították az órákat, ha így üldögéltem, szemlélődtem magamban. Lám - gondoltam -, ez a pici kis hangocska itt csobog magában végetlenül és senki se hallja, senki se gondol rá, de ő azért csobog magának, időtlen időkig, időtlen időkig....
De a lánynak egy mozdulata elég, hogy felborítsa a lelke egyensúlyát és nem tud menekülni, hiába szeretne. Mert nem tud elszakadni hiú, gyarló, örökké boncolgató, zilált, mai kulturális magból, nem tud beléolvadni ártatlanul és egyszerűen az erdő zengő csendjébe. És belepusztul a kínlódásba.
De a két ember furcsa küszködésén, a mai, beteg problémákon át egy más hangulat érzik szakadatlanul. Köröskörül zúg az erdő és örökké új csodát hoz az évszakok változása, morajlik, csillog a tenger - vihar süvölt és hegyomlás mennydörög és vörösen izzik az éjféli nap.
És érezzük, hogy itt van körülöttük minden, ami megválthatná őket, a teremtő, az egyetlen egész élet. És kell jönni másoknak a Glahn hadnagy fajtájából, akik szépek, mint ő, de épebbek és erősebbek és akik megtalálják a kiutat.
A Hamsun későbbi könyveiben ez a kiút egyre jobban kibontakozik. A hétköznapból válik ki, a kicsik, jelentéktelenek akadnak rá először. A későbbi regényeiben lassankint sok kicsi, szürke alak lép a különszakadt, beteg szépségekkel telített egyesek helyébe és mindenki keresi az életét. És az utak egyre jobban kibontakoznak. Az élet kegyetlenül, de győzelmesen tör előre és csak azokat kíméli, akik megbirkóznak vele.
A Pánban még együtt van a kétféle hangulat. Később talán több a pozitívum, a prófétaság, de a hangulatok szuggesztív ereje, az írott szó muzsikája sehol se olyan lenyűgöző, mint itt, ahol még ifjú szépségben olvad össze minden és az utak ködbevesznek...
G. Beke Margit
