(Pásztor Árpád könyve)
"Kinek van igaza?" Ez a legkalapácsosabb kérdés, amely emberi értelemnek nekicsapódhatik.
A világegyetemet átölelni vágyó türelmesség azt rebegi, illő angyali meghatottsággal, hogy "mindenkinek". Az önmagában is kételkedő és végül önmagát is agyonelemző szkepticizmus azt sziszegi illő ördögi gúnnyal, hogy "senkinek sem".
"Kinek van igaza?" Az az emberfia, aki sem angyallá átfehéredni, sem ördöggé átfeketedni nem akar, talán legkényelmesebben cselekszik, ha rezignáltan lemond a válaszról és a "nem tudom" őszinte hangoztatásának, ha akarom, gyávaságát, ha akarom, bátorságát meri magára vállalni.
*
Pásztor Árpád azonban nem szereti a kényelmet és nem elégszik meg olyan válaszokkal, amelyek a válaszadás alól való kitéréssel mesterkednek. Azt a Strindbergnek gennyvéres tollára is kívánkozó viszonyt vizsgálva, amely Tolsztoj Leó és a felesége között elfekélyesedett, hangosan és hangját mindjobban újra meg újra nekieresztve kérdezi, hogy "kinek van igaza?", Lev Nikolajevicsnak-e vagy pedig Zsófia Andrejevnának?
Pásztor Árpádnak válasza mindenképpen állástfoglaló:
"Míg Tolsztoj odahaza csak álmodozott és írt s felépítette elképzelt és áhított világát, családja - mármint felesége! - kezelte jövedelmeit s miután a pénz hozzájuk folyt be, hagyták az öreget álmodni! Álmodjék, ha ez az álom jövedelmező a családnak...
De most egyszerre megjelenik... Vladimir Grigorevics Csertkov s azt mondja Tolsztojnak:
- Nem elég, hogy álmodd az életet, éld is úgy, ahogy álmodod, mert különben szélhámosnak tart a világ... Te csak álmodd az álmaidat, én majd gondoskodom róla, hogy álmaid valósággá váljanak...
És itt kezdődik a Tolsztoj család voltaképpeni tragédiája, amelynek vége az "uchod", a jasznaja poljanai menekülés. Tolsztojnál lelki motívumai voltak, Zsófia Andrejevnánál anyagi okai a nagy meghasonlásnak... Tolsztoj úgy akart élni, ahogy prédikált, Zsófia Andrejevna pedig azt akarta, hogy ennek az irodalmi és világhíres prédikációnak minden jövedelme az ő kezébe fusson...
Gyermekeit, családját kellett eltartani és közéjük állott egy idegen: Csertkov!
A tolsztojánusok szűkebb lelki és álmodozó köre nem szereti, de tart tőle, érzik hasznossága nélkülözhetetlen voltát, bizalmasa Lev Nikolajevics kedvenc lánya, Alexandra Lvovna - halálos ellenségei: Tolsztoj felesége és fiai, akik élni akarnak a Tolsztoj-művek jövedelméből...
De Csertkov ezt nem engedi - ő Tolsztojt a tolsztoji életre szorítja... Szélesíti a részt, a szakadékot, az ellentétet a család és a férj, az apa között. Előkészíti és szorgalmazza a nagy exodust..."
"Kinek van igaza?" - kérdezi Pásztor, megszázszorozva a kérdést. Elismeri, hogy Zsófia Andrejevna grófné is mártír és szenvedő volt, mártír és szenvedő ura oldalán és rettenetes önmarcangolás közben folytatta küzdelmét azért, hogy Tolsztoj kedvező végrendeletben biztosítsa a családnak művei szerzői jogát és reá hagyja kincset érő naplóit.
Elismeri azt is, hogy a grófné a házasság túlnyomó ideje alatt kedvébe igyekezett járni férjének és megérteni iparkodott urának annyi idegen világfelfogását. Mindezt elismerve azonban végsőképpen - különösen Tolsztoj meghitt orvosának, Makovicky Dusánnak eddig kiadatlan naplójára támaszkodva - szinte rossz néven veszi az asszonytól, hogy nem értette meg urát annyira, mint ahogy kellett volna, és ha eléggé meg nem értette, miért nem hallgatott Tolsztojnak ama barátaira, akik teljesen megértették a nagy prófétát?
"Kinek van igaza?" Tolsztojnak, mondja Pásztor, bár nem tagadja, hogy az a Tolsztoj, aki a maga életét élte, mert erejéből nem tellett a maga hitvallásának megvalósítása, csak "kigondolásban, eszmei bátorságban volt vakmerő és világot átfogó, cselekvésében, mozdulásaiban félénk, befolyásoknak engedő és tétova".
Saját magával szemben nem volt igaza - véli Pásztor -, mert tanítása és élete között ellentmondás tátong: a köztulajdon fanatikusa nem élvezhetett volna magántulajdont, az aszkézis prédikátora nem élhetett volna gondosan ápolt fényűzés között. Mint próféta nem dicsekedhetett a következetesség tökéletességével, de feleségével szemben, aki a világboldogítás golfáramát házi vízvezetékbe szerette volna befogni, s aki az idegen embertestvérek helyett a maga családját akarta boldogítani, mégis igaza volt: mert a szellemnek mindig igaza van az anyaggal szemben.
Úgy látszik, mintha így vélekednék Pásztor Árpád, és költő talán másképp nem is vélekedhetik.
*
De hallgassunk meg másokat is...
Tolsztoj Leó unokanővére, Tolsztoj Alexandria grófnő - akinek 1910-ben megjelent emlékirataira különben Pásztor sehol sem hivatkozik - már 1891-ben Jasznaja Poljanában járva meglátta Tolsztoj tragédiájának legvelejét. Egy este, amikor benn ült a ház gazdájának dolgozószobájában, Tolsztoj, minden ok nélkül, kifakadt:
- Mindig azt mondod, hogy csak tömjént tudok lélegzeni, csak tömjénből élek. Pedig igazat tudok adni gáncsolóimnak is, akik szememre vetik, hogy életem nem egyezik meg tanításommal.
Alexandria megcsóválta fejét és elgondolkodva válaszolt:
- Úgy látszik, hogy leginkább a valóra nem váltható elméleteid miatt korholnak. Ha betű szerint akarnád beteljesíteni őket, azon kellene kezdened, hogy mindenekelőtt eltűnsz innen, nemde? Csakhogy családod van és neked sem arra nincs jogod, hogy elhagyjad, sem arra, hogy törekvésedet és meggyőződésedet reá erőszakoljad. Egészen érett korodig kellemesen éltél. Ezt akarják ők is, minthogy a legkisebb kedvük sincs a koldus szegénységhez, vagy a mezei munkához, avagy a kunyhóban való megvonuláshoz.
Tolsztoj, akinek arcán komor sötétség gubbasztott hallgatagon, végül nagyot lélegezve megszólalt:
- Hiszen látod, én is úgy teszek, hogy mindenben szabadjára hagyom őket, de nehezemre esik...
Alexandria grófnő, Tolsztoj "Babuskája" tehát szintén felveti a kérdést, "kinek van igaza", de úgy látszik, nem unokabátyjának ad igazat. Ez aztán csak jóval később, tizenkilenc évvel utóbb, 1910-ben kísérelte meg, hogy rálépjen az Alexandria emlegette végső következetesség útjára: követve a magakereste és magamegtalálta Istenét, kiszakadt más, idegen isteneket, Tolsztoj szemében bálványokat valló családja köréből és eltűnt abból a mai, pogányul világi környezetéből, amelyet nem tudott a saját apostolian primitív őskeresztény világfelfogásához és berendezéséhez átnevelni. Eltűnt. Amikor tíz nap múlva Asztapovóban ráakadtak, már csak örökké lélektelenné dermedt holttestét vihették haza Jasznaja Poljanába.
Alexandriánnak írta meg valaha Tolsztoj a legbízóbb hitvallását: "Mindazok, akik afelé az egy cél felé törekednek, összetalálkoznak majd Őnála."
*
Tolsztoj Tatjána grófnő, aki világjáró útján most hozzánk is elkerült, előadásaiban apjának is, anyjának is igazságot akar szolgáltatni. Mindegyik a magáét védte: az asszony gyermekeinek javát, a férfi a lelkének szabadságát.
Szüleinek tragédiáját a szellemnek az anyaggal való harcában látja Tatjána grófnő, de mintha azt mondaná, hogy a szellem nem tehet róla, hogy szellem, az anyag nem, hogy anyag. Kiegyenlítésre törekvő felfogás ez, mindenképpen méltó oly leányhoz, aki apját imádta és sajnálta, anyját szerette és szánta. "Kinek van igaza?"
*
Alexander Moissi, Tolsztoj Leó rajongója, Tolsztoj Tatjána barátja, a szeretetnek egyképpen éles és gyöngéd szemével nézve bálványát, egy hírlapi nyilatkozatban így formulázta meg a kibontakozás nélküli tragédiát:
- Lev Nikolájevics legnagyobb szerencsétlensége az volt, hogy ő, aki meg akarta téríteni az egész emberiséget, saját feleségét nem tudta meggyőzni és megtéríteni.
Ki lehetne ezt egészíteni azzal, hogy - Pásztor tisztán látja - Tolsztoj magamagát is csak elméletileg győzte meg, de a gyakorlat keserű kenyerét megenni már nem ette meg, legfeljebb kóstolgatott a kemény falatból.
Ez azonban nem is tolsztoji egyéni sors csupán, hanem sok dicső utópista tipikus végzete. Nagyon ritkák a Mailänder Fülöpök, akik a megváltás filozófiáját kutatva, az öngyilkosság keserű bölcsességére lyukadnak ki, amelyet aztán mindjárt maguk meg is testesítenek magukban.
Mód nélkül ritkák a következetességnek ilyenfajta szélsőségesei és példájuk semmivel sem jobban győzi meg az emberiséget, mint az olyanoké, akiknek üdvözítő tanítása merőben írott malaszt marad.
Hiúságok hiúsága...
*
"Kinek van igaza?" - kérdi Maxim Gorkij is egy Berlinben megjelenő orosz folyóiratban, amelynek valamelyik utóbbi számában valósággal védelmére kel Zsófia Andrejevnának, ámde nem annyira Tolsztojjal, mint inkább Tolsztoj híveivel vagy - mint Gorkij keserűen mondja - "parazitáival" szemben. Ezek a paraziták valósággal fogságban akarták tartani a nagy embert és jóformán akadályozták abban, amit Tolsztojné legtöbbre becsült urában: a költői alkotásban.
Ahogy Gorkij látta, a grófnénak Tolsztoj mellett rendkívül súlyos és felelősséges szerepet kellett játszania. Mindenkinél jobban megérezte - pedig maga Tolsztoj is eltitkolta -, hogy férjének kín volt ebben a "fülledt légkörben élnie, amelyet azok a hülye emberek teremtettek meg körülötte".
Gorkijnak nem volt rokonszenves a grófné, ez viszont lépten-nyomon elárulta, hogy csöppet sem kedveli az írót. Annál is inkább nyom tehát latban Gorkijnak az az értékelése, hogy Zsófia Andrejevna, aki a rokonoktól és vendégektől túlzsúfolt, anyagi gondoktól sem mentes, az összevisszaság képét feltáróz házban mindenre gondolt és mindenről gondoskodott, mindennel törődött, tömérdek nehézséget elintézett: mégis csak csodálatra méltó nő volt.
Miután félszázadon át férjének áldozta egész erejét, mégsem nézhette közönyösen - így vélekedik Gorkij -, hogy idegen emberek, akik a hívőség címén tolakodóan jogot formáltak Tolsztoj irányításához és életének berendezéséhez, örvényt mélyítsenek közéje és férje közé. Elkeseredése akkora volt, hogy sokszor nem viselkedett eléggé tapintatosan. Felháborodását nem bírta elrejteni férjének erőszakos barátai előtt, akik éppen ezért abnormisnak mondották a Gorkij felfogása szerint érthetően és joggal kétségbeesett asszonyt.
"Kinek van igaza?"
*
Pásztor Árpádnak mindenesetre igaza volt, amikor Edgar Poe és Walt Whitman után Tolsztoj embervoltának is emléket állított.
Sebekkel elborítottnak mutatja be az óriást, de azért le nem törpíti hozzánk, csak a bámulaton túl a szenvedővel együtt remegő szeretetet is fölkelti mibennünk. Pásztor Tolsztoja él, sorsa az elháríthatatlan szükségszerűség pályáján hanyatlik a rettenetes, de grandiózus végkifejlés felé, nagysága isteni, gyarlósága csak emberi.
A lángelmék örök mártíromságának véres és könnyes dokumentuma Pásztor Árpádnak lelki örvények, életmélységek, végzet-kataklizmák mellett elkalauzoló könyve.
Szilágyi Árpád
