(Eljátszották a Zeneakadémián)
Tudok-e még úgy lelkesedni érte, mint valaha? S vajon mivé érlelte a sok hosszú év a róla szerzett s úgy látszik, igazán tartós benyomásokat?
Kőfolyosók sötétje, vaskapuk néma misztériuma - nyilván ilyesmire kell elkészülve lennem ma is... Ki ne emlékeznék Maeterlinck műveinek erre az egységes, de egyhangúnak is mondható alaphangulatára? S ami ennek majdnem ellentéte: nem frissen él-e mindenkiben, aki ismeri őt, élénk, fiatalosan élénk értelmességének emléke is?... amely eszesség bizony sokszor oly nehezen egyezik azzal a bizonyos köddel - a Maeterlinck szívének oly kedves borulattal.
Maeterlincknek ragyog a szeme - mint a nyílt eszű gyerek, úgy örül könnyen járó, kitűnő értelmességének - s annak, hogy a mélyből mindig oly pompás ötletekkel megrakodva tér meg... s hogy tud és mer bátran és szabadon beszélni... Jól is lát - élesek a szemei... s mégis, tekintete menten elborul s máris az álmodozás messzeségébe vész, mihelyt odanézünk, hogy szemügyre vegyük őt. - Mi más ez, mint affektáció?
Az sem éppen rokonszenves tulajdonsága, hogy úgy keresi a titokkal való találkozást. Elfátyolozza a lámpáit, csakhogy ott tapogathasson a szobasarkok szörnyűséges árnyékai közelében - s hogy aztán riadva visszakaphassa kezeit... Ő barátkozik avval, ami félelmes...
De az iszonyat, a szörnyűség - a vérfagylaló kiáltás is csak költemény neki... mert ez is, a fájdalom eksztázisa is éppúgy együtthajtója annak a nagy egységnek, annak a nagy szépségnek, amellyel e világ kozmosza lelkében tükröződik - nem kevésbé alkotóeleme, mint ami bájos. Ő a rettenetest a bájossal elegyíti s ravaszon kavarja.
Finom e hang, a Maeterlincké - kellemes, finom és csendes. Hőseinek arcszíne is halovány... azok alakja is veszedelmesen karcsú s az egész mű már-már oly légies, mintha nem is rólunk, emberekről, hanem árnyékainkról szólana... amikor egyszerre elhangzik az a bizonyos rémes sikoly... vagy: legurul egy-egy vaskos földi göröngy... Fellélegzünk. Még mindig itt vagyunk tehát e földön.
Mert kitűnő ízlése, kitűnő művészi érzéke van. Jól tudja ő, hogy mi a művész legfőbb kincse - hogy nagy kár volna az, ha e sáros, piszkos földi anyag - e legvalódibb kincs - egészen elveszne az ujjai között. Tudja ő, hogy többet tesz, ha egy kancsónak szép fület kanyarít belőle, vagy ha görbe vesszőből vastag kosarat fon - hogy ez több, mert élőbb, mert igazabb, mert földibb, tehát magával ragadóbb, mint az összes testetlen elgondolás. Tisztában van ő vele, hogy mi a formálás, a mintázás, a materializáció: hogy ez a művész legfőbb öröme és legfőbb kötelessége. És meg kell hagyni: mintázni is kitűnően tud.
Kancsót is kanyarít tehát, kosarat is fon. Légvárainak előcsarnokait légies szolgálóleányok durva kefékkel súrolják. Kőművesek jelennek meg szerszámaikkal. S egy-egy nagyon konkrét, nagyon reális szó hangzik el olykor a sok sóhaj között.
- Nyisd ki... csak egy kicsit! - Keresztülbújok... Hiszen olyan kicsi vagyok! - jajgat a szegény kis álomalak, a szegény kis Tintagiles a halálos sötétben, egy vaskapu mögött.
Ha most visszagondolunk Maeterlinckre, úgy tűnik nekem, hogy nyilván ez a kvalitása lehetett az, amellyel oly sokáig hatni tudott reám... s amely még mindig élteti benne, minden elidegenítő tulajdonsága ellenére is.
Így vélekedtem róla az előadás előtt. Utána azonban e rokonszenvnek még egyéb magyarázatát is találtam. S úgy vettem észre, hogy a távolból méginkább lehet gúnyolódni felette, mintha ott van az ember és hallgatja őt. Mert ott - mégis csak újra lebilincsel.
*
A kicsi, hajszálvékony és tökéletesen egyszerű meséket kedveli - mert ami ennyire egyszerű, annak tisztább, áttekinthetőbb, merészebb lehet az ívelése -, ez pedig fontos oly művésznek, aki evvel az íveléssel akar sokat mondani, aki evvel többet kíván kifejezni, mint magával a mesével. - Tintagilest hazahozatták a kopár, magános szigetre, mert az agg királynő, akit senki sem ismert, koronáját félti tőle s meg akarja öletni. S meg is öleti. - Ez a mese.
Ami az ősidőben történt, arról szívesebben hisszük el, hogy oly egyszerű történet volt s hogy misztikus homály borítja szereplőit. S még azt is, hogy úgy játszódott le egykor, mintha Valaki nekünk, utódoknak e mese által a lét valamelyes magyarázatával kívánna szolgálni.
S valóban: - alig hangzik el az első szó - máris érezzük, hogy nem Tintagilesről s nem az agg királynőről van itt szó. Hát miről? Nem tudom. Oly szegény, ártatlan gyerek, akit folyton az iszonyat fenyeget - én magam is voltam, sőt hajlandó vagyok ma is annak érezni magam. - Azt az aggodalmat pedig, amelyet e darabban mindenki érez - a bizonytalantól való irtózást, én is érzem, mióta élek. S ez az érzés, mint a lidércnyomás üli meg az ember mellét az egész darabon keresztül. S ez a félelem: - maga a darab.
S még ezt az egy érzést sem növeli monumentálissá. A monumentalitáshoz több valóság kellene. Ő előbb szuggesztív lassúsággal adagolja, aztán hirtelen az egzaltáció tetőfokán rohan fel vele. S oly távoli lobogás ez is, oly homályba vesző... Tintagiles egy bezárt kapu mögött esdekel az életért.
*
Egy érzésnek s finom hullámzásainak drámai ábrázolása, könnyed, majdnem leheletszerű külső történet útján: ezt tette tehát Maeterlinck feladatává. Más atmoszférába helyezi szereplőit, olyanba, amelynek visszhangja, akusztikája merőben különbözik a mienkétől. - Egy-egy halk szó néha percekig ide-oda csapong az üres térben s ahelyett, hogy elülne, messzeségből hangzó, elnyújtott jajongássá nő meg. Legegyszerűbb cselekedeteinknek megváltozott jelentősége pedig - mint megnyúlt árnyékunk valamely imbolygó mécses fényénél - csodálkozással, idegenkedéssel tölti el.
Mert: már azáltal is, hogy semmi többet nem akar mondani, minthogy evvel az egyetlen, eredendő idegenkedésünket, megfélemlítettségünket magába foglaló érzéssel s annak feszültségeivel akarja telíteni az atmoszférát - úgy érezzük, hogy már ezáltal is megnöveli a mondanivalóit. -
Csakhogy: ez az érzés maga is ködös s bizonytalansága miatt nyugtalanító s ő ahelyett, hogy azt tisztázni, valamelyesképpen meghatározni törekednék - azon igyekszik, hogy ezt a bizonytalanságot, ezt a nyugtalanságot nagyszerű mesterkedéseivel még fokozza. Beállítja a mécsest - lobogtatja -, szándékosan növeli az árnyékot. A bántó szándékosság és ihletettség furcsa vegyülékéből jött létre ez a darab s úgy vélem, összes művei.
Maeterlinck nem mindig jóhiszemű. Darabja nem egy helyén úgy érezzük, hogy már régen felébredt s még mindig átszellemült önkívületet tettet. - De különben is: oly ízlésesen dekorál, oly hozzáértő műgonddal helyezi el freskó-színei tompa foltjait s oly nagy a fontossága művében mindannak, ami szép vagy artisztikus, hogy már-már gyanakodóvá, ingerültté tesz minket: nem egy egészen józan ember mesterkedéseinek ültünk-e fel?
S mikor ismét sikerülne elhallgattatnia kétségeinket, akkor megint okosságának egy-egy kiábrándító csöppje az, amely felriaszt... S ez a sok uszály! Mintha nehéz gondolatok uszályát vonná maga után szereplőinek legegyszerűbb mondanivalóival is! - Ennyi affektáció egy ilyen kicsi műben!
S mégis: - ha ez a sok minden zavaróan hat is - azt kell mondanom, hogy kárpótol minket mindezért. Már mondatai is! - mily tiszták, élesek, világosak ezek - s épp oly világos a mondatoknak egymásra való következése s a darab felépítése.
Többnyire ketten beszélnek egy-egy jelenetben: - s e dialógusok tartózkodó hűvössége, előkelő lendülete már-már a tógák redőzetét s a görög tragédiák átfinomult pátoszát idézik elénk... amikor egyszerre könnyű zavar, könnyű remegés fut át a dialóguson... Mégiscsak más ez, mint a görög tragédiák - érezzük. Idegesebb, érzékenyebb, líraibb dialógus ez, s nem is dagad ki azzal a kibékítő teljességgel. El-elfúl a lélegzet s kihagy a szívverés. S ez az idegessége - ez is közelebb hozza szívünkhöz.
S az alakok - mennyi báj van azokban! Költői kedvvel, gyengéden vannak megrajzolva - jobban szólva: odalehelve. S a háttér tompa színeiből is mennyi melegség s a fennkölt dialógusból mennyi szeretet sugárzik!
Maeterlinck kiváló művész!
*
A Zeneakadémián meglepően kellemes díszletekkel, ízlésesen, jó stílusérzékkel játszották el a darabot.
Keleti Artúr fordítása is szép - bár egy árnyalattal talán még modorosabb, mint az eredeti.
Füst Milán
