Színház

Vajda Ernő: Délibáb, a Vígszínházban. François Curel: Az új bálvány, a Nemzeti Színház Kamaraszínházában

A "Délibáb"-ot az európai kontinens, Angolország és Amerika igen sok nagy színházában játszották és játszák, igen nagy sikerrel, szerzője, Vajda Ernő egyike ma a nagyvárosi közönség legkedveltebb drámaíróinak. Kell tehát lenni benne valamiféle olyan tulajdonságoknak, amelyekkel megfogja a nagyközönség szívét. Próbáljuk ezeket a tulajdonságokat megkeresni és mibenlétüket meghatározni.

Az alaprajz ez: egy tisztes és nyugalmas életű vidéki úri család egyszerű környezetébe beröppen, mint valami egzotikus madár, egy nagyvárosi asszony. A véletlenek kissé mesterségesen előidézett találkozása révén úgy esik, hogy az idegen asszony egy forró nyári estén, olyankor jön, mikor az egész család elment a közeli városba, Anna-bálba s csak az érettségire készülő fiú van otthon az egész házban, mert neki büntetésből kellett valami csínyért otthon maradni. A konfliktus ebből adva van. A fiú vére felforr az asszony szépségétől, szép teste érzéki varázsától, az asszonyt is tűzbe hozza a fiú heves szerelme, hamvas ártatlansága. Mint a nyári vihar, csap át rajtuk a szerelem.

A fiú, mint minden fiú, romantikus és fellengző, az asszony sok hájjal megkent, érzékeiben élő nagyvárosi dáma, ő a szerelmi csatában az ügyesebb és tapasztaltabb, ő szítja fel egyre jobban a fiú hevülését s a végén ő megy be éjszaka a fiú szobájába. Ez az indulás tulajdonképp csak egy hosszú jelenet a fiú meg az asszony közt, amelyben a szerző minden igyekezete arra irányul, hogy a benne rejlő erotikát mennél jobban kiaknázza. A két szereplő reliefjének egyénibb kimodellírozásával nem törődik, csak nagyjában vázolja fel néhány vonásukat, éppen csakhogy a szituációt előkészítse.

Két sematikus alakot állít elénk: a szerelemre lobbant ártatlan fiút és a szerelemre kész kacér asszonyt. Egymáshoz való viszonyukat találkozásuk pillanatától fogva az erotikus élre állítja be és az érzéki hevülést lépésről-lépésre fokozza, de egy pillanatig sem vetemedik sem szóban, sem gesztusban olyasvalamire, ami az úgynevezett jó társaságban tabu volna. Ezzel az ügyes és céltudatos eljárásával eléri azt, amit akar. Az első felvonás végén - magam is tapasztaltam - a fiatal hölgyek nagy része csillanó szemmel és kissé rekedtes hangon fejezte ki tetszését.

Az erotikus motívumot ezzel kihasználta a szerző s a darab új motívumok nyomán fejlődik. A fiú naiv és tudatlan, szerelméből és az éjszaka történtekből azt a konzekvenciát vonja le, hogy az asszony elválik férjétől és az ő felesége lesz. Az asszony azonban természetesen csak szép kalandnak tekintik az egész ügyet, eszében sincs jól pénzelő férjétől elválni egy érettségiző tacskó kedvéért s minden igyekezete csak az, hogy baj nélkül kimásszon a fenyegető bonyodalomból. Mert másnap megjelenik a férj - igazi színpadi férj, kellemetlen, nyavalyás alak, de jó pénzkereső - és hozza a pénzt az asszonynak az ostendei nyaralásra, amelyre már nyár eleje óta áhítozott.

Az asszony elragadtatva kap a pénz után, elárulja egész alacsonyrendűségét, amelyet csak a fiú nem lát meg. Ő benne marad a romantikus pózban, hevesen rátámad a férjre, mikor a szerző gondosságából egyedül marad el és követeli tőle az asszonyt, aki most már a szerelem jogán az övé. Itt most erős és drámai összecsapás lehetne a fiú, a férj és az asszony között, ha az utóbbi két alak egész eddigi beállítása engedné.

Ilyen férfi és ilyen nő nem kerülhet komoly drámai konfliktusba, ezt a szerző sem akarja, kikerüli az igazi összeütközést és a konvencionális komikumba menekül előle. Neki nem fontos a dráma. Hozott egy érdekes fordulatot: a fiú heves attakját, ezt a férj komikus szereplésével hatásossá tette - két ilyen ellentétes szólam együtt biztos hatás -, ezenkívül megvetette az alapját egy érdekes kezdő jelenetnek a harmadik felvonásban.

Ez elég a közönségnek is, mert neki sem dráma kell, jellemek és erkölcsök kimerítő ábrázolása egy erős és életre szóló konfliktusban, hanem csak fölületes és könnyed játék az erkölcsökkel és jellemekkel. A szerző pontosan a közönsége színvonalán mozog, egy vonallal sem fölötte, gondolkodásának súlya és lendülete, erkölcsi ítélete, fantáziája nem több az átlagközönségénél, ezért a szívéhez és a szívéből szól ennek a közönségnek.

A társaságos élet alig áll egyébből, minthogy az emberek egymás szerelmi és házassági komplikációit tárgyalgatják kissé maliciózusan, kissé szentimentálisan, egy kis szalonromantikával. Ennek a társasjátéknak a tónusát, erkölcsét és ízlését adja az olyan darab, mint a Délibáb, enyhe, soha meg nem döbbentő színpadi kikészítésben, kifogástalan szolidaritással - nyilvánvaló, hogy ez sikerének a fő titka.

A befejezés már magától értetődik: az asszony leveszi a lábáról a fiút, ráveszi, hogy tagadjon le mindent, vonja vissza a tegnapi heves fellépése közben mondott szavait. A fiú gyors beleegyezése a szerző önkényéből folyik, nem az alak természetéből, de magában is szórakoztató és módot ad a harmadik felvonás effektusára: arra a jelenetre, amikor a fiú csakugyan előáll és nyilvánosan visszavon mindent.

A férj persze elfogadja az ebből folyó helyzetet, kibékülve elutazik a feleségével. Mégis, ebben a felvonásban van a két legjobb dolog: a fiú anyjának egy-két mozdulata, amely jóformán szó nélkül elárulja, hogy érti az egész szituációt és együtt érez fiával és az utolsó jelenet a fiú és az anyja közt. Itt két emberi profil villan meg egy pillanatra, olyasvalami, ami az egész darabon keresztül nem volt.

Hogy tetszik-e a darab vagy sem, az alighanem azon fordul meg, az asszony alakját ellenszenvesnek érzik-e valaki, vagy sem. Én annak érzem, mégpedig nagyon ellenszenvesnek, hitvány kis szalonbestiának, akiben nincs más, mint üres, hiú testiség. Attól tartok azonban, a nagyközönség nem osztozik ebben az ellenszenvemben. A modern városi embereket túlságosan érdeklik az ilyen kokott természetű asszonyok, a szépségükért mindent megbocsátanak neki, sőt rokonszenveznek velük.

Talán Darvas Lili játéka is fokozza ezt a rokonszenvet, bár ez a nagytehetségű s fizikailag is csodálatosan megáldott művésznő ez egyszer nincs egészen művészete színvonalán, egyenetlen, szerepét nem fogja össze s különösen az első felvonásban hamis hangokat is ad. Berczi Géza a fiú szerepében érdekes produkciót nyújt, különösen a második felvonásban. Tanay, Gyöngyösy Erzsi, Szerémy, Gazsi Mariska játszanak még említésre méltó szerepeket. A rendezés Vajda László gondos munkája.

*

Az olyan darabok, mint Vajda Ernőé, nem tételeznek fel a közönségről több érdeklődést, sem ízlést, sem vágyat egy magasabb szellemi atmoszférába emelkedésre, mint amennyi a társasági pletyka élvezéséhez elegendő. Igazuk is van annyiban, mert a tömegközönség éppen csak ennyi igénnyel megy a színházba és nem érzi lebecsülésnek, ha a szerző csak ennyit ad nekik. Akinek magasabb rendű az igénye, semhogy ilyen olcsón kielégüljön, az bizony rossz társaságban érzi magát az ilyen előadáson.

A mai francia dráma egyik legkitűnőbb mesterének, Curelnek Az új bálvány című drámáját, melyet most a Kamaraszínház mutatott be, ezeknek a nemesebb igényűeknek van írva. Vagy 30 éve íródott, a Comédie Française-ban adták elő, sikere volt, ha nem is olyan zajos, mint a divatos mondaine-drámáknak s azóta is egy finom ízlésű olvasóközönség gyönyörködik benne, persze nem a színpadról, hanem a szerző műveinek könyvkiadásában. Curelt a francia kritikusok szeretik Ibsennel kapcsolatba hozni, inkább csak analógia révén.

Ebben van is valami találó, de az északi és a francia író közt van egy lényeges különbség, ami több az egyéni különbségnél, mert nemzeti különbség is. Ibsen drámája a szenvedélyek, vagy legalábbis a helyzetek súrlódásának drámája, míg a Curelé az eszmék, vagy pontosabban mondva a dialektikák drámája. Míg a norvég költőnél az emberi sors egyéni változatait látjuk egymással való konfliktusaikban, addig a francia írónál az összeütközés egyének ürügye alatt eszmék között zajlik le, nem a szívekben, hanem az agyvelőkben.

Az új bálványban van egy külső és egy belső dráma. A külső dráma tulajdonképp a tipikus francia házassági dráma egy különös változata. A nagy tudós a rákbetegség elleni küzdelem fanatikus szenvedélyében összeütközésbe kerül a törvénnyel: gyógyíthatatlannak hitt betegeket beolt rákkal. Egyik ilyen beoltott betege, egy fiatal apáca csodálatos, váratlan módon kigyógyul a tüdőbajból, ami nemcsak az orvost rendíti meg a végsőkig, hanem elfordítja tőle a felesége szívét is. Az asszony úgyis nehezen viselte, hogy a férje elhanyagolja a szerelmet a tudományért, s most, az apáca tragédiájának láttára gyilkost lát a férjében s elpártol tőle, ismét csak egy tudóshoz, egy pszichológushoz.

Hamar be kell azonban látnia a pszichológus tudományának, tehát karakterének is a fölületességét, azt a nagy színvonalbeli különbséget, amely e közt a rutin-tudós és férje, a tudományos zseni között van. Mikor aztán kihallgatja a két férfi beszélgetését és megtudja, hogy a férjét az apácával tett megrendítő tapasztalat előbb az öngyilkosság szélére taszította, azután pedig rávitte a végső konzekvencia levonására, arra, hogy önmagát oltsa be a rák-betegséggel - végleg kijózanodik a pszichológusból és alázatosan visszatér a férjéhez.

Ez ellen a külső dráma ellen sok mindenfélét lehetne felhozni. Az asszony szerepe kissé gyanús. Akkor hagyja el a férjét, mikor annak megrendül a pozíciója, amikor fanatizmusból elkövetett bűne kiderül. Ezzel az asszony alakja erkölcsileg lekicsinyül s az egész dráma érdekessége lecsökken. A konfliktus csak a kitűnő első felvonásban közvetlen és drámai, a másodikban már erősen közvetett, a harmadik felvonásban pedig már nincs is dráma, csak általános kimagyarázkodás. Ez azonban nem nagyon lényeges, mert hiszen ez az egész külső dráma csak ürügye a fontosabbnak, a belsőnek.

Ebben a belső drámában három ideál összesúrlódásáról van szó. A tudományos ideál, melyet az orvos képvisel, akiben a megismerés vágya, az emberi nem ellensége, a betegség elleni küzdelem szenvedéllyé magasztosul. A szerelmi ideál, melyet az asszony keres és nem talál meg sem a nagy tudósban, sem a rutin-tudósban, mert az előbbit ő nem érti meg, az utóbbi őt nem érti meg s csak a férje lelki nagyságának felismerése mutatja meg, hol kell keresnie.

A vallásos ideál, mely a rákkal beoltott apáca gyermeteg, naiv önfeláldozásában személyesül meg, aki boldog hittel adja oda fiatal életét az emberiség javáért. Ez a három ideál, három ellentétes eszme küzd egymással, a küzdelemben felismerik egymás nagyságát, felismerik rokonságukat, a nagy eszmék rokonságát és a konfliktus feloldódik abban az egy eszmében, amelyben együtt van mind a három másik: a hitben.

Eszmei dráma ez. Az emberek benne egy, a mindennapinál sokkal magasabb és tisztább légkörben élnek és magasrendű motívumok döntik el a sorsukat. Az élet köznapi esetlegességeinek messze fölötte állanak - realisztikus szempontból nézve csaknem légüres térben mozognak. Érdekességük és értékük nem a maguk életteljességében van, amely ellen lehet kifogás, hanem az eszmei tartalmukban, illetőleg a darab eszmei tartalmában, amely megfelelő arányban eloszlik a szereplők között. Curel darabja csak félig dráma, mert félig plátói dialógus és a szerző szempontjából az utóbbi fele a lényegesebb. A súlya nem a történéseken van, hanem az eszméken, amelyeket a szereplők a dialógusban kifejtenek.

Jóformán semmi benne a pszichológiai elem, minden a dialektikán fordul meg. Irodalmilag nézve egy dolog különösen érdekes benne: egy új romantika bevezetésére való kísérlet. A tulajdonképpi romantikus dráma hősi és szerelmi romantikáját próbálja helyettesíteni a tudomány, a modern szellemi törekvések romantikájával. Ezzel arra a körülbelül egyetlen lehetőségre mutat rá, amely a modern nagy dráma számára a fejlődés útjául még megmaradt Shakespeare és Moliére pszichológiai drámája és a 19. század társadalmi drámája után: az eszmei drámára.

Hálásak vagyunk a Nemzeti Színház Kamaraszínházának, hogy műsor utáni tapogatózása közben Curel érdekes és emelkedett levegőjű drámájával ismertetett meg bennünket. Hálánkat nem apasztja le az előadás sem, amelyben csak Gál Gyula kifogástalan rutinja és Radó Mária elomló lágysága, meleg és meggyőző beszéde volt jó. Annyiszor jöttünk már ki színházból azzal a lehangoló érzéssel, hogy időnket léha fecsegések hallgatásával kellett eltöltenünk - most üdülés és megengesztelődés volt ez az este, amelyen egy emelkedett szellemű szerző a mindennap sivárságai fölé emelte gondolatunkat, az eszmék tiszta és nemes atmoszférájába.