Tisztelt uram!
Ön azzal a kivánsággal küldi nekem „Az elbeszélés elmélete” czímű művét, hogy olvassam el s irjak hozzá előszót. Az ön levele igen kedves és lekötelező, de én még sem tehetek annak eleget. Isten mentsen meg engem attól, hogy az ön könyvét valaha elolvassam. Ha rosz, azért nem, mert valami roszat tanulnék belőle, ha pedig jó, - no, az volna még csak rám nézve a nagy veszedelem. Természetes, hogy én most önnek indoklással tartozom. (Nem tudom, nem lehetne-e használni előszónak is?)
Ott kezdem pedig, hogy lakott az én gyerekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevü kovácsmester, kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgy hogy a legcsodálatosabb szemoperácziókat tudta végezni olyan ügyesen, hogy a hire elszárnyalt egész Kassáig-Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni, melyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott.
Ez a bizonyos Lippay Gáspár, a pesti egyetem professzora és szemdoktor egyszer a bécsi kollegákkal diskurálván, a „Stadt Frankfurt” söröcskéja mellett fölemlíté a híres kovácsot. A sógorék, Arlt, Stellwag, Jäger tamások voltak a dologban.
- A mi nem lehet, nem lehet. Bolond beszéd! Hogy tudna egy kovács, a ki nehéz kalapácscsal veri napestig a pörölyt, olyan finom műtétet végezni, a minőt mi se tudunk.
Lippay a vállát vonogatta:
- Már pedig annak úgy kell lenni. Én ugyan nem láttam, de olyanok már láttak engem, s kiket én ebben a bajban, mint teljesen vakokat és gyógyíthatatlanokat elbocsátottam és ő megoperálta. … Kár, hogy nem tudom a bajnak a latin nevét, mert ha az ember orvosi dolgokról ir, szükség, hogy valami olyat is vegyitsen közzé, a mit senki semért, hát nem tudom elprodukálni most a disputájukat sem, de a végén azt mondták Lippaynak:
- Tudja mit, kollega, hozassa fel egyszer azt a kovácsot az egyetemre és akkor mi leutazunk Pestre, megnézzük, hogy operál.
No az bizony szép lesz. Lippay kezet adott rá s egy alkalommal, mikor ilyen betege érkezett, egy kecskeméti szabómester, ott tartotta a klinikán s menten levelet küldött Strázsa János uramnak s abban utiköltségül tiz pengő forintokat, hogy haladéktalanul jöjjön fel egy hályogot levenni – s ugyancsak értesité a bécsi doktorokat is. Nagy hire volt, öreg emberek emlékeznek rá.
Strázsa János uram hagyta a lópatkolást a legényére, felölté az ujdonatúj mándlinját, kiélesité a vágó-nyeső szerszámait a kis köszörű-kövön, még pofon is vágta a kovácsinast, a ki a köszörü-köveket forgatta, mert elbámészkodott valahová, aztán felült egy ökrös szekérre, mely a Zichy-uradalomból gyapjút szállitott Váczra, hova megérkezvén, másnap estefelé, minthogy a „füstösre” nem mert ülni, gyalogosan indúlt el Pestre, egész éjszaka bandukolván; reggel öreg fölöstököm idejére vergődött el az újvilág-utczai egyetemre.
Jó szerencse épen ott találta tekintetes Lippay professor urat a laboratoriumában s be is nyitott hozzá illendően.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Eljöttem.
- Mindörökké! Csak talán nem maga a Strázsa?
- De istenugyse’ az vagyok.
Apró, tömzsi, virgoncz emberke állt előtte, olyan szemekkel, mint a gyík.
- Hát mikor jött?
- Ebben a pillanatban.
- De hiszen nem jön most vonat.
- Mert hát gyalog jöttem – felelte Strázsa uram.
- Gyalog és éjjel?
- Persze, hogy persze.
- Igy már most mihez akar fogni? – kérdi a tudós doktor lehangoltan.
- No hát, leveszem azt a hályogot, a kiért hivatni tetszett.
- És gondolja-e, hogy elég nyugodt lesz a keze?
Strázsa uram csodálkozva nézett a professora:
Iszen nem eleven állat, hogy nyugtalankodjék.
- De azt állitja, hogy egész éjjel jött, hát nem aludt és fáradt lehet.
A kovács mosolygott.
- Hiszen nem a kezemen jöttem. Rég volt az már, tekintetes uram, mikor még én négykézláb jártam karonülő koromban.
- No, én nem bánom, de előre is jelezhetem, hogy tudós bécsi doktorok fogják nézni az operáczióját és igen restelném, ha szégyent vallana kegyelmed.
Biztatta a kovács, hogy kicsi dolog, nem érdemes róla beszélni, mire Lippay átküldött a szomszédos „Arany Sas”-ba, a hol a bécsi urak szállva voltak, kik is átjövén, bevezeté Strázsa urammal a műtő-terembe, a hol már várt rájok a szemfájós „kecske”, nagy, robosztus ember, mintha csak maga a bibliai Sámson volna.
(Bohóság, bohóság –gondolta magában Strázsa János, - hát van józan gondviselés a világ fölött, ha az ilyen embert nem kovácsnak dirigálja inkább, mint szabónak?)
- Hát nézze, Strázsa barátom, ez a betege – mondá Lippay.
A kovács csak a hónaljáig ért a Góliátnak; talán el se látott a szeméig. Leültette előbb és figyelemmel nézte meg a balszemét. A szembogár területén gyöngyházfényű csillogással terült el egy küllős repdedezésű hályog.
- Ez bizony esteledik, - dörmögte és a jobb szemére vetett ügyet.
A jobb szeme volt a roszabb szeme, itt már túlérett volt a hályog.
A bécsi doktorok szinte megvizsgálták a pápazsemeiken át.
- Nehéz opráczió, - szólt Arlt, a beteg jobb szemét értve. – Oly praecitzitást igényel, hogy az emberi kéz már szinte képtelen rá.
Strázsa uram pedig ezalatt levetette a mándliját s különböző bicskákat kezdett kiszedegetni a csizmaszárából, meg visszarakosgatni, mig végre kiválasztott egyet és megfente e nadrágszija lefityegő részén.
- Az isten szerelméért! – kiáltá ijedten Lippay. – Csak nem ezzel a békanyúzó bicsakkal akarja operálni?
A kovács csak a szemöldökével intett, hogy igenis azzal. Lippay az asztalon heverő szerszámok közül hirtelen kiválasztott egy Graefe-féle kést s a markába nyomta.
- Nem, - mondá fitymálva Strázsa uram – ezzel nem lehet.
Ellökte a Graefe-kést és a magáéval lépett a szepegő szabóhoz, mire egyet villan a kés pengéje, s mintha csak almát hámozna, játszi könnyedséggel siklott el a szemgolyón; egy pillanat, egy villanás, és ime, lent volt a hályog.
- Ördöngös ficzkó! – szisszent fel csodálkozva Arlt.
Strázsa uram megtörülgette a kését az ingújjával.
- No, - szólt megelégedetten – az egyik ablak most már ki van nyitva.
A németek lelkesedve nyúltak a kérges, bütykös tenyere után, hogy megszorongassák, csak Lippay professor fortyant fel haragosan.
- Hallja, Strázsa, maga mégis rettenetes vakmerő ember! Tudja-e, mivel játszik? Tudja-e, hol vagdalt, mit vagdalt? Tudja-e, milyen felelősséget vállal isten és emberek előtt? Tudja-e, mi az a szemhártya, érhártya, ideghártya, könytömlő és a többi? Melyik ideg honnan és hova szalad? Tudja-e, mi az afakia, a glaukoma és mi a morgagniana? Ugy-e nem tudja?
- Minek tudnám kérem alássan?
Hát azt tudja-e, hogy ha csak egy gondolattal vág odább jobbra vagy balra, a másik szemnek is kioltja a világát?
Strázsa uram figyelni kezdett.
- A mi pedig a hályogot illeti, a mit most eltávolitott, - folytatá a professor, - tudja-e, hogy ez csak kétezer esetben sikerül egyszer, a statisztika szerint?
Ugyan? – szólt közbe a kovács elgondolkozva.
- Mert vagy töpörödik a szem lencséje és operálás közben könnyen elszakad a függesztője s üvegtest ömlik a sebbe, vagy pedig elhigul a kérge s a magja könnyen ficzamodik, sőt elmerűlhet az üvegtestben.
- No no, - neszelt rá Strázsa uram és verejték gyöngyözött a homlokáról.
- Jöjjön csak közelébb, - inté oda a professor úr neki melegedve, - megmagyarázom a patiens eleven szemén, hogyan függnek össze ezek a kis finom erecskék és az idegek a másik szemmel.
Kedvvel magyarázta a szem csodálatos országát, mint egy mappát a folyamaival, ereivel. Strázsa uram nézte, egyre nézte, hogy szinte kidülledtek a szemi és hallgatta, mialatt minden hajaszála égnek meredt, mig egyszer csak elkeseredve ütött rá a csizmaszárára, csüggedten mormogva maga elé:
- Most kutya már kend, Strázsa János!
Úgy érezte, mintha leesett volna valami magaslatról, toronyból vagy miből és mintha nem is ő volna az már, hanem csak a hazajáró lelke; mikor pedig a magyarázat után fölkérte a professor, hogy operálná meg a szabó másik szemét is (az már könnyű dolog volt), szabódott, húzódozott, csak nagy unszolásra fogta meg a kést – de uram teremtőm, mi dolog érhette – reszketni kezdett a kezében. A beteghez hajolt, de a feje szédült, elsápadt, mint a fal s a karja lankadtan esett alá.
- Jaj, tekintetes uram, - nyöszörgé – nem látom, nem tudom… nem merem többé.
Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált külön világ a szem s mennyi veszély származhatik kezének parányi rezzenéséből, vérének sebesebb lüktetéséből, késének egy gondolatnyi elsiklásából, soha többé nem mert hályogot operálni, sőt még egy árpa kigyógyításába sem bocsátkozott.
… Ez lenne az én történetem is, tisztelt uram. Ha én az ön könyvéből megtudnám, mi mindent kiván a tudomány egy irodalmi műben, sohase mernék többé elbeszélést irni.
Maradtam egyébiránt....etc,etc
(Az itt közzétett levelet egy fiatal erdélyi tanárhoz írtam, ki ivekben küldte meg nekem aestetikai dolgozatát. Minthogy a levélben nincs semmi magándolog, nem veheti rosz néven, ha a „Vasárnapi Ujság”-ban is közlöm. )
Mikszáth Kálmán
