Nagy, kajla ló mint árnyék huzza terhét,
ekéjét rázza rút, véritta rög,
utána boronázó lánc csörög; -
a Termőt mintha vasszögekkel vernék.

Felsír a föld: a könnye ember, búza.
Halál a szántó, vak, örök bolond;
rögből csirába szüntelen tolong
uj élet s ujra barna rögbe zuzza.

Oh, én már megszülettem százezerszer.
Szerettem, sírtam, vágyó álmot láttam
és vasszögektől véres volt a hátam.

Akartam szépet égigérő mersszel,...
de rögbe rogytam, megcserdült az ostor...
Gyühó!... És ment a vak tovább lovastól.