Az állati jellemről 2.
Ha állati jellemről beszélünk, mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy ebből a jellemből az emberi tulajdonságokat ki kell kapcsolni. Az állat nem tud beszélni a mi módunk szerint, nincsenek tradiciói és nem ismeri az időmértéket. Nem és benne sem a mult, sem a jövő. Egész élete csupán a jelen. Ha az állatban nem koncentrálódna minden az önfentartásra és fajfentartásra, akkor nem is volna életképes.
Az állati jellem kutatásához vezető ut első sorban a megfigyelés, aztán a gondos kisérletezés, amely észrevétlenül közeledik az állathoz, tehát nem erőszakosan kényszeriti őt lényének megnyilatkoztatására. Az emberi és állati jellem közti határvonal ott fog mutatkozni, ahol a kettőnek szellemi határvonala is van. Az öröm és fájdalom az állatnál különböző mértékben és különböző fejlődési fokozatokban nyilvánul meg.
Négylábu házi állatoknál tényleg látjuk a fájdalom sokféle variációját; felismerhetjük a testi fájdalmat a tyukoknál abban, hogy tolluk rendetlen lesz, hogy szemük lecsukódik, fejük lecsüng stb.; a kutyánál, hogy nézése homályos lesz, teste reszketős, farka lelóg, hogy rövideket vakkant, hogy vonit. De lelki fájdalom is megnyilvánul az állatban.
Ismét csak a kutyára kell gondolnunk, amely a népes utcán elvesztette gazdáját és azt leeresztett farkkal, aggódó szemmel keresi, közben pedig hangosan vonít; vagy arra a kutyára, amelynek gazdáját temetik, a tehénre, amelytől elveszik a borját stb.
A macska azt, hogy örül, hogy jól érzi magát, azzal fejezi ki, hogy az emberhez dörgölődzik és dorombol; a kutya azzal, hogy vidáman ugat, ugrál farkát csóválja, körben forog, gyors fordulatokkal galoppozik. Többnyire akkor teszi ezt, ha viszontlát egy embert, akit kedvel. De hogyan állunk az állatnál a többi indulat kifejezésével, aminők például: a féltékenység, irigység, hiuság, fösvénység, uralomvágy, kegyetlenség, bosszuvágy, ravaszság, szemtelenség, szánalom, gőg, nagylelkűség és még sok más jellemi képesség, amelyeket egyes állatoknak tulajdonítunk?
A ravaszság és gonoszság megvan ragadozó állatban, mint egyszerű eszköze az önfentartásnak. A rablónak nemcsak testileg kell erősebbnek, ügyesebbnek, érzékeiben fejletlenebbnek lennie, hanem ki kell tünnie ravaszságban, bátorságban is. Birnia kell tehát azt a képességet is, hogy megfeszített figyelmét teljesen ráirányítsa a meglesett prédának minden mozdulatára, hogy továbbá meg birja fontolni, hogyan tegye ártatlanná a testileg talán nagyobb ellenséget.
Mindezzel a képességgel más lelki tulajdonságok is párosulnak: igy például a támadás pillanatában erős indulatok jutnak kifejezésre szokatlan vadság, amely a kegyetlenség benyomását kelti, amely azonban aligha az. Az állati ravaszságot és gonoszságot egyáltalán nem szabad az emberi erkölcs szempontjából mérlegelni. Ezzel persze nem mondhatjuk azt, mintha az emberi ravaszság és gonoszság gyökerei nem nyulnának az állatvilágba.