Tegnap este a minden ember végzete véget szakitotta Weiss Manfréd életének és a toll tétovázva áll meg a papiroson, mert alig talál szavakat, a melyekkel hirül adván a sötét ujságot az olvasónak, ki tudná fejezni tul részvéten, egyéni fájdalmon, megdöbbenésen azt a csapást, amely nemcsak közgazdasági életünket érte ez igaz és jelentős ember halálával, hanem az egész országot, ezt a szegény, tépett, vérző, vergődő hazát, amelynek talán soha annyira szüksége nem volt a Weiss Manfréd-féle egész férfiakra, mint most. 

A szorongó sejtés – hiszen közelmult betegsége alatt több ízben is elterjedtek riasztó hírek – semmivel sem csökkenti a fájdalmas megdöbbenést. Hatalmas, tömör, erős, talán nélkülözhetetlen oszlopa dőlt ki vele közös épületünk strukturájának és a biztos támasztó hiányát, sajnos, meg fogjuk érezni mind: szerény téglák az épület falában, megterhelt traverzek, müvészi diszítések, minden, minden, aminek köze van a mi közös, mai szomoru életünkhöz. 

Ha szabad ma, annyi megkopottsága után még használni ezt a szót: Weiss Manfréd konstruktív ember volt. Nem politikus és nem is fajtájából ama harsogóknak, akik a fórumon, hordó tetején, kocsmában tele szájjal üvöltik a konstrukciót, az épitésnek még csak jóindulatu szándéka nélkül is, de férfi, férfi aggyal, amely soha nem szünetelt egy percig sem, örök építőtervek munkájában és két erős férfikarral, mindig készen, mindig munkában, hogy a soha nem pihenő agy terveit, utasitásait valóra váltsák.