Az "Anyeginok" kora lejárt

A párbajellenes mozgalomhoz, mely legujabban Bourbon herczeg kezdeményezéséből s a magyar béke-egyesület határozata alapján nálunk is megindúlt, érdekes adalékot szolgáltat az alábi elmondandó eset, melynek egyik hőse, bár külföldön él, magyar és honfitársunk.

A bolgár „Narodny List” 1898. évi folyamában egy közlemény jelent meg, melyet a viddini osztrák-magyar konzul, Sz. K., egy előkelő magyar család sarja, magára nézve sértőnek talált. A czikk azért támadta meg az osztrák-magyar konzult, mert állitólag tilalmi időben vadászott.

A czikk szerzőjéül a rögtön küldött segédeknek a bolgár szobranje egy tehetséges fiatal tagja, Czanov nevezte magát. A párbaj elkerülhetetlen volt. A segédek összeűltek s megállapították a találkozás helyét és idejét.

De mielőtt még a választandó fegyvernemre nézve döntöttek volna, Czanov haza ment s megirta végrendeletét, mely meglepő vallomásokat tartalmaz elhatározása indokaira nézve.
Czanov ugyanis mint fölvilágosúlt ember és mint törvényhozó, elvi ellensége volt a párbajnak. És mégsem vonhatta ki magát a közvélemény nyomása alól. Ebben állt helyzetének ellentmondása.

Végrendelkezésének minden sora elárúlja a lelki tusát, melyet a boldogtalan ember önmagával vívott mig a hősies lemondással abban állapodott meg, hogy áldozatúl dobja oda magát a sötét előitéletnek. Egy rajongó idealista szól belőle az elvakúlt korhoz, a ki saját példáját állítja oda tanulságúl a becsület nevében űzött barbárságnak.

Ime az események összefüggő egymásutánja, a mint az Czanov önvallomásából, mely azóta egy elterjedt franczia folyóiratban is napvilágot látott, megállapitható. A jobb sorsra érdemes ifjú, mialatt segédei tárgyaltak, hazament s hozzáfogott végrendelete megirásához, melyre nézve úgy intézkedett, hogy halála után elküldjék minden klubnak és vivóiskolának s azonkivül Tolsztojnak.

Meghagyta egyúttal, hogy forditsák le bolgárra, oroszra, francziára és németre s erre és a nyomtatás költségeire 1000 frankot rendel ingatlanaiból. Azután józan, de könyörtelen logikával, a szláv fajlélek jellemző makacsságával állítja fel tételét, mely fokról-fokra vezeti őt egész a vértanúságig.

„Mindig azt tartottam, - irja – hogy mindnyájan kötelesek vagyunk egy eszmét vinni magunkkal az életbe s annak terjesztésére minden eszközzel, még életünk árán is törekednünk kell. A ki e véleményemben osztozik, érteni fogja, mért fogadtam el a párbajt.

---

Egyszerűen kitérhettem volna a párbaj elől s bevallhattam volna, hogy mely okokból teszem ezt. Némelyek talán gáncsoltak, mások gúnyoltak volna s ismét mások azzal vádoltak volna, hogy megbecstelenítem a bolgár nevet.

Nem vetettem volna rá ügyet s lelkiismeretem semmivel sem vádolt volna, mert a mily komoly volt a koczkázat rám nézve, hogy ebben a párbajban meghalok, vagy egész életemre nyomorék maradok, ép oly valószinű lehetett az is, hogy golyóm halálát okozza ellenfelemnek. De hát arra vagyok-e én rendeltetve: hogy megöljek, vagy sulyosan megsebesítsek egy embert?

Elfogadtam a párbajt, mert ezzel akartam erélyesen tiltakozni e barbár intézmény ellen. Erőm nem engedi azt remélnem, hogy az életben valami nagyobbszerű eszmét hagyhatok hátra, mint azok, a melyeket annyi vértanú hagyott ránk. Azt hiszem, részemről lesz, ha véremmel pecsételem meg a párbaj eltörlésének eszméjét. Beleegyeztem tehát a párbajba, nem azért, hogy ellenfelemre lője, hanem hogy kitegyem magamat golyóinak”.

Titkáról természetesen semmit sem szólt segédeinek. Azok azt hitték, hogy a párbajozás szándéka mindkét részről komoly; nem sejtették, a mit Czanov csak végrendeletében vallott be, hogy régóta elhatározta magában, hogy ha kihivják, elfogadja a kihivást, megjelen a párviadal szinhelyén, a lovagias mérkőzés minden szabályának eleget tesz, úgy tesz, mintha lőni akarna, de a döntő pillanatban, ha a vezényszót hallja, pisztolyát eldobja.

Pedig – s ez igen jellemző Czanovra – egy pillanatig eszébe ötlik az is, hogy ellenfele magyar s elhatározása már-már ingadozik. A magyarok iránt ugyanis, mint naplójában irja, ellenszenvvel viseltetett, mert ezek az orosz-török háborúban, melynek eredménye Bulgária felszabadítása lett, a törökök pártján voltak.

Ha tehát megölte volna ellenfelét, ezzel mintegy bosszút állt volna a magyarokon. Becsületére legyen azonban mondva, ezt a gondolatot Czanov hamar leküzdötte, sőt megnyugvással hallja, hogy ellenfele kitünő lövő. Így nagyobb a valószinűség, hogy eltalálja s halálával többet fog használni az eszmének. „A párbaj hire – irja – nagyobb feltűnést kelt, mindenki beszélni fog róla, az ujságok tárgyalni fogják az eseményt s következéskép az eszme propagálódni fog.”

Csak egy dolog aggasztja még. Hátha a segédek kardot fognak ajánlani? Ez esetben hiába minden, a szépen kieszelt terv füstbe megy, mert karddal kezében kénytelen volna védekezni s ezzel részéről a párbaj elfogadásának minden erkölcsi alapja elesnék. A segédek azonban pisztolyban állapodtak meg s Sz. K. segédei kétszeri golyóváltást ajánlottak. Fegyverbiróság elé vitték a dolgot s Czanov ekkor naplójába ezeket irta utószó gyanánt:

„Elhatározásom meg van érve. Első izben levegőbe fogok lőni, másodizben pedig, ha időm lesz, eldobom fegyveremet vagy ismét a levegőbe lövök.”

Október 21-ikén végbement a párbaj. Sz. K. lőtt először, mire Czanov eldobta fegyverét s halálosan találva rogyott össze. Segédei lesujtva állották körül hulláját s utolsó kivánságához képest közzétették végrendeletét.

Most, mikor a párbaj eltörlése iránt világszerte megindúlt mozgalom mind szélesebb hullámokat kezd vetni, hadd idézzük föl Czanov emlékét, a ki vérével pecsételte meg azt az igazságot, hogy a férfias bátorság nem épen összeférhetetlen a párbaj szigorú elitélésével.