Huszadik század - történelem jelenidőben

Hogy a számra nézve aránylag kicsiny magyar nemzet annyi tengernyi bajok és veszedelmek közt is egy ezredéven át fenmaradhatott, mialatt annyi nála nagyobb nép tünt le a világ szinpadáról, - a Gondviselés ama kegyének köszönhetjük, hogy időről-időre állitott a nemzet élére olyan férfiakat, a kik fel tudták a szunnyadó, vagy csüggedt erőket költeni s rá vezettek azon útra, mely a megmaradásnak, boldogúlásnak révébe vezet. Ezen férfiak közé tartozik Kossuth Lajos, kinek neve és tettei örökidőkre összeforrtak hazánk történetével.

Kossuthról lapunk számtalanszor megemlékezett; meg különösen születésének 90-ik évfordulóján és halálakor; s most, midőn születésének évfordulóját ünnepli az egész ország, kegyeletes megemlékezésünkben már mintegy csak ismételhetjük önmagunkat, a fényes pálya méltatásaként ide iktatván egy részét annak, a mit a nagy hazafi halála alkalmával elmondtunk; hiszen mindaz most is ép oly igaz és jellemző, mint akkor vala.

Kossuth rendkívüli, kivételes egyéniség volt, s kivételes sors jutott neki osztályrészül. A Gondviselés választotta ki, az emberke milliói közűl, hogy az időnek egy pontján végrehajtsa azt, a mire a magyar nemzetnek szüksége volt.

A középkori feudális, félig holt Magyarországból, melyet fejlődésben a belső és külső bajok hátra vetettek, kellett egy élő, új czélokért küzdő, a modern jog és szabadság alapjain álló nemzetet teremteni, mely Európa többi mívelt nemzeteihez hasonló legyen, s azokkal versenyt haladhasson.

Száz kéz égett a munkában; a költők, a politikusok: a nemzet legjobbjai remélő szivvel vettek részt abban. S az elsők közt legelöl ott küzdött Kossuth. De az ellenfél is össszeszedte minden erejét ; mindenki érezte, hogy döntő harcz készűl.

És ekkor a Gondviselés kivülről egy segitő társat küldött bajnokainak, a februári párisi forradalomban. Minden attól függött, lesz-e valaki, a ki a segitőtársat fölismeri s az eszmék közösségének szövetségét elfogadja.

Kossuth fölismerte a jelt, megértette az idők szavát s mert és tudott azok szerint cselekedni. Mert. Ebben volt a nagysága, végzete. És ezentúl a vezér nem lehetett más, csak ő. A kiváltságok eltörlésének, az emberek jogi egyenlőségének, az európai közszabadságnak (liberalizmus) nagy eszméit ő vette fel legerősebben magába, úgy hogy azok tényleg vele egygyé lettek s ékesszólásának varázsával azoknak csodálatos erőt adott. S ez eszmék és ő ettől fogva egyek.

Ezek teszik a helyzetnek, nemzetének urává; ezek viszik, irányozzák minden tettében, következetesen, végzetesen. Ez eszméket megvalósitja egy pillanatra Magyarországon és úr általok; elszántan védelmökre kél, midőn azok megtámadtatnak, és magával ragadja nemzetét.

S midőn külsőleg leveretik is, ő az eszme lobogóját magával viszi, bujdosó társaival, idegen népek közé; míg itthon, a vérrel és könynyel áztatott föld rögei közé, az érte vívott küzdelemben betapostatott az úgy, hogy a megtermékenyített anyaföldben kicsirázott s kihajtott újra, a legelső napfénynyel.

Őt magát pedig vitte tovább az eszme csodás viszontagságokon Törökországon, Anglián, Amerikán keresztűl Olaszországba, el Turinig, a sirig. S ez eszmék lobogóját el nem ejté egy pillanatra sem: tartotta öreg, reszkető kezeiben; s utolsó nyilatkozata nemzetéhez a hűségre intés volt ez eszmék iránt.

S arról lehet beszélni, hogy vajjon a liberális vagy konzervativ elvek hasznosabbak-e a népek kormányzásában (úgy hisszük: egymást felváltva és kiegészitve mind a kettő szükséges, bár Magyarországnak e tekintetben is kivételes helyzete van); de hogy akkor Magyarországot csak azon elvekkel lehetett átalakítani és életben tartani; azt a történelem szeme látja már most is s később még tisztábban meglátandja.

S azért, a mit tett Kossuth a magyar föld népéért: jutalma lőn akkora szeretet s oly mély, kiirthatatlan bizalom személye iránt e nép részéről, a minővel talán történetünk egy alakja sem dicsekedhetik. Mátyás csak igazságos volt, de ő Kossuth apánk: minden, a mit a sziv szeretetben és tiszteletben adhat, e névben benne van; .- a ki csak izen, s mindnyájunknak el kell menni! Nyugodott-e fejedelmi hatalom valaha erősebb, mélyebb, igazabb alapon?

S a Kossuth nevéhez fűződött e varázsnak nem árthatott sem ellenség, sem jó barát. Változatlanúl megmaradt az akkor is, midőn ama név egy másik, a nemzet előtt nem kevésbé tizsteletre méltó névvel jött ellenkezésbe. Valami ős, kiirthatatlan ösztön súgta a magyar népnek, hogy azt a nevet ne hagyja cserben.

Kossuth nagy vágyakat ébresztett, nagy csalódásokat és fájdalmakat szerzett; de a nemzet helyes ösztöne megérezte, hogy ama vágyak egy ki nem vesző nagy gondolatot is foglaltak magukban; s hogy a szenvedésekért a mit maradandóúl cserébe kapott, az bőven felér az érte fizetett árral, sőt fölözi azt. A magyar nép ezen mély, bizalomteljes, rendületlen ragaszkodásánál Kossuth személye iránt, meginditóbbat nem ismerek sem a történelemben, sem a költészetben.

De mindezekért nagy árt is kellett fizetnie. A nagy átalakúlások, a forradalmak vezetőin, a kik mernek a maguk felelősségére egyet fordítani a világ tengelyén: a végzet uralkodik. Ki egyszer a Gondviselés munkáját a kezébe vette, hogy sietteti a világ fejlődését: nem ülhet le ismét a közönséges emberek asztalához, hogy velök vidáman koczczintson.

A nagy Cromwell Olivér, talán a legnagyobb a forradalom-vezetők közt, a míg egyik kezével rakja le a mai Anglia nagyságának alapjait: a másikkal folytonosan védni kénytelen saját személyét, méltóságát, hatalmi jogát. S holta utána hatalom visszaszáll az elűzött méltatlanokra.

Danton és Robespierre a vérpadon vesznek el; örökösük Napoleon, leggyűlöltebb ellenségének foglyaként hal meg, szivében megtörötten. Garibaldit kicsi hija, hogy meg nem öli saját nemzete egyik katonájának golyója, a kinek a hozzátartozóinak számára ő egy egységes, szabad hazát teremtett.

A mi átalakulásunk vezérei közül Deák mindig a jog és a törvények alapján állott s azért életében a tragikumnak nem volt helye. De Széchenyit, ki az eszmék forradalmát kezdé, merészen, s szintén a maga felelősségére: tragikuma a döblingi tébolydába, majd az öngyilkosságba űzte.

Kossuth életének java részét, szinte negyvenöt évet abból, idegenek közt, bujdosásban tölt, küzdve ezerféle bajokkal; - s idegen földön – Turinban hal meg. „Van valami az emberben” – mondja valahol Carlyle – „a mi magasabb és becsesebb az életnél; a lélek igazsága és becsülete; s ha a kettő összütközésbe jő, az igaz ember habozás nélkűl az elsőt áldozza fel.”

Kossuth, az emberi szivekre való nagy hatását első helyen rendkivüli szónoki képességének köszönheté. S e téren, egy pontban, páratlanúl áll az egész világtörténelemben. A világ nagy szónokai mind csak egy nyelven, saját népüknek nyelvén voltak képesek varázshatalmukat gyakorolni.

Demosthenes csak az ő szeretett Athenéjének nyelvén mennydöröghetett Fülöp ellen; Cicero csak római nyelven volt képes megalkotni művészi szerkezetű beszédeit; Burke és Sheridan csak a hatalmas erőteljes angol nyelven tudták elragadni London és a brit szigetek közönségét; s Mirabeaunak, midőn nagy harczát vivja a királyságért, a Corneille és Bousset nyelve ömlik ajkairól.

S idegen népek közé hirtelen áthelyezve, alighanem a némaság lett volna szerepük. Kossuth, tudtunkkal, az egyedüli, a ki két – egymástól oly végtelenűl különböző nyelven – egyaránt nagy szónok volt.