|
Nagy Lajos - Karinthy Frigyes
A margitszigeti strandfürdőben láttam egyszer: jött ki a vízből, először csak a feje és széles vállai látszottak, azután lassan emelkedett ki az egész teste, domború melle, karjai, lábaszárai - és himbáló járással a homokban közeledett felém. Életre kel bennem ez a kép. Barna haja csapzottan hull a homlokára, amely így elborítva szinte rövidek látszik, arca, a kedvesen groteszkbe hajló, markáns arc, most dezolált, amint pislogva és prüszkölve fújja a szemébe, szájába csurgó vizet. Válla, karja, lába meglepően izmosak, álla erős. Így, minden kultúrmez nélkül, kissé előre hajolva, himbálózva, karjait lógatva, mintha sok ezer év ősi távolságából, valamely szabad folyam árjából lépett volna ki az ősember.
Ha mégis szemébe ötlik valami, azon csudálkozik. Néha nevet. Furcsának, csaknem érthetetlennek, sőt ellenségesnek lát embert, csinálmányt, szokásszerű cselekvést, intézményt és rendeletet, korlátozva érzi magát primär ösztöneiben, nevet, de néha enyhe ingerültséggel gúnyol valamit, eszembe jut, hogy máskor, bár ritkán, kigyúlt haraggal lázad és kárhoztat, vagy az évek zuhatagával bírál és elítél. Ha nevet, akkor nem jókedvében nevet, hanem - ha a kifejezés túl erős is, mégis fedi a lényeget: - kínjában nevet.
Könnyen és szaporán csudálkozik ő, ha kifelé néz, csudálkozik akár azon is, hogy csak jeggyel lehet bejutni arra a körülkerített terepre, ahol az ember egy kissé fürödhet és heverészhet a napon, hogy a jegyért holmi színes papírszamárságokat kell adni, sőt hogy neki is kell adnia, egy kis ólból kipislogó szörnyen szabályos lénynek, s az hol visszaad, hol meg nem ad vissza, s ha visszaad, hasonló papírszamárságokat ad vissza.
Csudálkozik ő azon is, hogy a szigeti réten öntözik vagy kaszálják a füvet, az utat hengerelik, csaknem jóízűt nevet a kaszálók ismétlődő gépies mozdulatain. De persze, csak ha észreveszi mindezt, mert ismétlem, néha félórán keresztül sem vesz észre maga körül semmit, pedig a testi szeme és füle, mondanom sem kell, kitűnő, megelégszik ő annyival: szép idő van, dél van, kék az ég, forrón süt a nap - a többiről tudomást venni, úgy képzelem, ez ellen védekezik is, ami önkénytelen benne, az tudatos magatartássá is trenírozódott.
Ha ezer évig él is, soha nem fog egy tendenciás művet írni, a szó áruló értelmében, mint ahogyan a mesteremberek cselekszenek, mert ő költő. A költő pedig mindenkor destruktív, mert konstruktívok voltak például a judaeai vének, akik meghozták a törvényt, hogy a házasságtörő asszonyt meg kell kövezni, konstruktívak voltak a bírák, akik a házasságtörő nőt a törvény értelmében megkövezésre ítélték, konstruktívak voltak a judaeai tanítók, akik iskolákban tanították a törvényt, a papok, akik helyeselték, konstruktívak lettek volna a judaeai újságírók, akik a házasságtörő asszonyról, annak elítéltetéséről "színes riportot" írtak volna, akik az ítéletről vezércikkben dörgedeztek volna, írván, hogy "a törvénynek az ő teljes szigorával kell lesújtania, mert itt az ideje, hogy egyszer már vége legyen és a többi", konstruktívak voltak a judaeai pribékek, akik megragadván az asszonyt a piacra hurcolták s az oszlophoz odakötötték, konstruktív volt a kielégülés élvezetére váró tömeg, konstruktív volt a gaz szádista, a judaeai gyáva terrorista, aki az első követ fölkapta és röhögve hajította a fehér asszonyi testre, hogy annak reccsenve szakadt be a melle, konstruktívak voltak a polgárok, akik ítélet és annak végrehajtása után megnyugodva tértek házukba, mondván, hogy hála a Jehovának, van még törvény és igazság!
Konstruktív volt mindenki, csak egy ember látta rémülten azt, ami történik, megremegett az ő szíve, elszorult az ő torka, elfordult, meggyötört testtel elvánszorgott a folyó partjára, ott leült, fejét tenyerébe hajtotta és keservesen és sokáig zokogott. Ez az egy ember, ez a "destruktív" ember volt a "költő". Ó, nem az uszító, nem a helyeslő, nem a harci riadók nyikorgatója, nem a pofázó megelégedett, hanem az, akinek a szívében szánalom lakik.
Jött, belépett a zajló világba, és azt mondta, hogy: szabadnak születtem, kertek és mezők, városi utcák és falak világában eddig szabad lélekkel csatangoltam, de azt mondják a "felnőttek", hogy csatlakoznom kell ehhez a különös szerkezethez, amelyet csináltatok, amelyben, amelyért s amely által éltek, különben nem adjátok meg nekem azt, amire szükségem van, sőt meg sem tűrtök magatok közt.
Azt mondta: jó, beállok közétek, de nem hajtom a gépeiteket, nem faragom a fáitokat, nem kalapálom a vasatokat, nem adom össze a számoszlopaitokat - hanem, valahogy hirtelen eszembe jutott, valami furcsa belső indulat űz rá: majd írok nektek, gondolkodok és írok, írok magamról, a nagy mindenségről, elvont problémákról és rólatok is, én írok, de ti aztán adjátok meg nekem mindazt, amit magatok is használtok, amit én is kívánok.
És írt, nekikezdett bátran, sőt vakmerően, szinte elbizakodottan, nem mintha túlbecsülte volna az erejét, mert azt nem becsülhette túl, hanem mert nagyjából - ha kissé meg is lepődött, sőt néha megrökönyödött - nagyjából hitt mindannak a realitásában, amit maga körül látott, s még inkább hitt abban, hogy a reális világ keretében is: akarni, változtatni, hatni kell és lehet.
Az önmagától kissé elvonatkozott óráiban inkább olvasott, semmint szemlélődött, s már-már kezdett valami olyan különös jelenséggé kifejlődni, aki a női test melegéről s az ételek ízéről is olvasmányaiból tud. Alig-alig sejtette még, hogy mi az a törvény, mi a középület, a katona, a házasság, mi a növénytermelés, pénz, belterjes gazdálkodás, mi a miniszter, mi a diplomácia - de már veséjükig tudta az írásokat, amelyeket írók mindezekről írtak.
Aki a nyers életet előbb tudja, aki közvetlenül találkozik és érintkezik a nyers élettel, az soha olyan jól, mint ő, nem tudhatja az írásokat, azoknak minden par excellence irodalmi mikéntjét. Ifjúkori életével s lelki szerkezetével determinált, hogy először is azokat az irodalmi persziflázsokat írta meg, amelyek az "Így írtok ti" című kötetében vannak egybegyűjtve. Ezekben is csudálkozott, bírált, elítélt és - nevetett s nevettetett. Ezek a persziflázsok a maguk nemében páratlanok.
De távolról sem csak tréfák. Komoly kritikák is ezek, komolyak és kegyetlenek. A rajzoló karikaturista tehetetlen a kifogástalanul szép, szabályos arccal, de jaj minden aszimmetriának és sztigmának! A rajzoló földerítő munkája után úgy ordítanak világgá, hogy még a vak is kitapinthatja azokat. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a kicsúfolt írók némelyikének az lenne a mesterműve, ha ő írta volna, amellyel Karinthy őt karikírozta.
Az "Így írtok ti"-vel is megtörtént, a minden igazi nagy tehetségnek kijáró szakértői baklövés, alig akadt kiadója, nagynehezen, szinte véletlenül, különös kapacitálásra látott napvilágot, azután egyike lett a legnagyobb magyar könyvsikereknek. Egy eset a sokhoz, melyekből fakad e tanulság: zavartalan útja csak a kitaposott nyomokon járó féltehetségnek, semmi újat nem hozó mesterembernek van.
Dacosan merész problémák, majdnem mindig problémák és sohasem rajzok, vagy történetek, egy szabad és friss ösztönökkel, mégis fejlett ésszel, kész világszemlélettel érkezett idegen, mondom: legalábbis időbeli más világból érkezett s szükségképpen más állásponton levő jövevény gondolatai a mi világunkról, legtöbbször lélektani ötletek, valamely hevenyészett akción keresztül elénk vetve, a környező realitás nagyvonású, gyakran kusza, szinte lenézően csak a szükségesekre szorítkozó rajzával.
Nem véletlen, hogy egyik első novellája, mely a Nyugatban jelent meg, a Dárda című, az ősemberről s annak első fegyveréről szól... A legtöbbször képtelen ő megmaradni a valóság világában, az olvasmányaiból kiemelkedett, de az élettel s velünk egészen szoros viszonyba nem lépett, hanem ha írni kezd, az első mondatával kirúgja a lába alól a földet, s még fizikai törvények alól is függetlenítve magát a lelki fantasztikum világába emelkedik.
E novellákból csakhamar megjelenik egy kötete a Nyugat kiadásában, Esik a hó címen, köztük van A Dárda, Esik a hó, Cipőcsokor, Két verssor közt, Az Asszony, Jó vicc, Verkliszó. A két verssor közt témája és formája jellemző az íróra, aki talán túlságosan intenzíven élt a már meglevő irodalom világában. Karinthy pályája ez időben emelkedő vonalat mutat, igen, de a novellákkal parallel írja a napilapokba tréfás karcolatainak tömegét, majd kabaréjelenetekkel is próbálkozik, sikere van, folytatja ezt a műfajt is. Itt már elkezdődik a magyar író tragédiája: írni, túl sokat produkálni, az írással a napi megélhetésre szükséges pénzt megkeresni. Sokan e karcolatok, krokik írását zsurnalizmusnak tekintik.
Én a karcolatot is irodalmi műfajnak tartom, s azt hiszem, hogy a karcolat egészen távol áll attól, amit igazi újságírásnak tudunk, de karcolatokat írni napilapokba, sokáig és sokat, az mégis a zsurnalizmus felszívó, gátló, sőt elsekélyesítő hatását jelenti az íróra. A karcolatírás a fiatal kedélynek mintegy könnyed ráadása, egy kezdődő irodalmi munka melléktermése s természetes, hogy idővel az írót vágy lepi meg: abbahagyni ezt a mesterséget, valami elég-volt érzés szállja meg szükségképpen, hangból, keretekből kinő, ettől a működési körtől elférfiasodik, szükséges, hogy az író egyszer átadhassa másnak a ceruzát, s azt mondja: most már folytasd te, engem hívnak a komolyabb feladatok...
Karcolataiban Karinthy itt-ott a szuperlatívuszt éri el, mégis néha érezhető e kis írásaiban a hirtelen-csináltság, gazdag anyaga, bőséges invenciója, folytonos ötletessége mellett valami, ami már-már modorosság, s amiről ő maga méltán írhatna persziflázst. De ebben a pillanatban, ahogy ezeket a kritikai észrevételeket leírtam, eszembe jut, hogy szinte kár volt szólanom, mert magától értetődő, hogy krokik százai, sőt talán ezrei közül nem lehet mindegyik brilliáns... Karcolatírói tevékenységének bázisa az Így írtok ti-vel szerzett népszerűsége, ezt a népszerűséget karcolataival még fokozza.
Egy-egy karcolatának már az első mondatára elneveti magát a "jámbor" olvasó, akinek már kész és megváltoztathatatlan véleménye van az íróról: az egy vidám, gonoszkodó, mulató és mulattató fiatalember, akinek talán minden gondolata valami "huncutság", akinek minden szava tréfa, akin akkor is nevetni kell, ha azt mondja: a kutya ugat, sőt ha azt mondja, hogy jaj Istenem, sőt ha elesik és megüti magát, mert hát ebben is biztosan valami jó vicc van. Mint novellaíró is népszerű ő, de novelláinak olvasó és értő köre elenyészően csekély a karcolatainak publikumához mérve, már van egész sereg olyan híve, akik azt mondják, hogy a novelláit nem szeretik, de a krokijait kitűnő csemegéknek tartják.
Már nem értik, észre nem veszik, hogy nem másféle írások ezek, csupán értékkülönbség van köztük, a karcolatok és a novellák egyazon léleknek egyazon indulatából fakadó megnyilatkozások, mindössze az a különbség köztük, hogy a karcolatok a nagy mindenség jelentéktelen dolgainak érintésére, vagy nagy dolgai kis érintésére támadt reagálások, a novellák pedig az író szívének igazi ügyei, az élet hatalmas érintései váltják ki azokat belőle, a hatalmas és mély érintésekre torkán akad a nevetés, szeme kitágul, a szíve izgatottan ver, s amit ilyenkor mondani tud, az a megdöbbenés szava, abban megdöbbentő tragikum van. A novellái sohasem vidámak, mégcsak nem is megnyugtatók, talán a legtréfásabb krokijaiban sem "humorista" ő.
Milliók fogtak fegyvert, és még csak nem is ismerve egymást, elindultak egymás ellen, dühvel, gőggel és elszántsággal, hogy egymást öljék és megnyomorítsák, lőttek, vágtak és robbantottak, belekben bajonetteket mártogattak és szuronyokra tűztek csecsszopó csecsemőket, tetőket fölperzseltek, falakat ledöntöttek, kolerát, tífuszt és vérhast élesztettek és hurcoltak tova, vetést gázoltak, kerteket fölástak, szemeket vakítottak, lábakat összetörtek, idegrendszereket nyavalyatörőssé ijesztettek, foglyokat drótsövénnyel zártak körül s éhhalálba koplaltattak, anyákat és feleségeket gyászba borítottak.
Azzal kezdték, hogy szólt a zenekar, éljenzett a tömeg (a császár is tömeg, a tudós is tömeg!), pergett a dob, dübörögtek a gépek, zakatoltak a vonatok. Az ősember megriadt és szeme apróra szűkült, a mellét szörnyű félelem szállta meg, s szobája sarkába húzódva szűkölt. Uram Isten, most segíts!
Az igazi írók kezéből kiesett a toll, helyükbe hadi írók léptek, ezek voltak az első konjunkturisták, egy végeláthatatlan sorozat megnyitói. Megszülettek a háborús novellák és regények... Az ősember még félt, mint a vakmerő és kegyetlen vadember is fél, amikor az "európai" megjelenik tüzet okádó fegyvereivel. Félte a parancsokat, a kettős rendeket, a felvonulásokat, gigászi várakozásokat, az esztelen engedelmességet, a gondolat, a mozgás, az ösztönélet, az erdő és mező elvesztését, a roppant kényszert, ezer bilincset, kegyetlen pusztulást.
Az ősember még félt, de félelmében szinte tragikomikusan kétségbeesett védekezésre szánta magát. Tolla után nyúlt és csodát művelt. Elkezdte írni cikkeit és novelláit a háború ellen, milliókkal szembeszállva, oly hévvel, mintha a józan eszével is hitt volna abban, hogy győzhet, hogy legyőzi Hindenburg urat. Ekkor születtek meg a legszebb novellái, s a szíve vérével írt cikkei - mindezek a két legkülönb kötetében, a Gyilkosok-ban s a Krisztus, vagy Barabbás címűben vannak egybegyűjtve.
Igaz, hogy még ebben az időben is, ezzel a működésével párhuzamosan is ontotta magából a krokikat, de ez már inkább a külső viszonyok kényszere volt, s szinte lelkét vesztett rutin eredménye, már az is igaz, hogy Karinthy rugalmas lélek, tőle egy-egy kacaj, még ha kínjában is, bármily külső események közepette is kitelik. A Gyilkosok és a Krisztus, vagy Barabbás az igazi Karinthy, e kötetek darabjaiban vannak letéve a lelke legmélyéről feltört érzések. Szomjúság, Február, s elméjét szinte a rögeszmék erejével foglalkoztató gondolatok, Krisztus, vagy Barabbás, Jártatom a szám, minden vágya e világgal szemben és minden akarása az emberrel s az emberért.
Érdekesnek gondolom, hogy a Holnap reggel főalakjának lelki kalandja: a szorongó, lenyűgöző félelemtől való megszabadulás. Ebben a lelki történésben nincs meg a realitás, csupán fantázia az, a valóságban lehetetlen befejezéssel, azzal, hogy a főalak nyíltan és bátran mer félni, s ezáltal a félelem gátló hatásától megszabadul. Jellemző ez a téma az írónak akkor különösen aktualizálódott, de nyilván állandó lelkiállapotára.
Háborúellenes írásainak vakmerőségét félelemérzéssel magyaráztam, de a valóságban vele nem az történt, ami a Holnap reggel főhősével, mert ő nem szabadult meg a félelem lenyűgöző hatásától, legalábbis nem úgy, hogy nyugalmi állapotba került, hanem félelmét háborúellenes exaltációban élte ki. - Színpadi főhősének esete eltér tehát az ő valóságos estétől, s ahol eltér, ott lélektani lehetetlenséggé válik, persze külön irodalombölcseleti probléma, hogy így, mint egy vágynak fantáziában való kiélése, irodalmi szempontból mégis nem kifogástalan-e.
Ezzel a művével kezében találta magát szemben Karinthy először a nagy ellenséges erővel, a meg-nem-értéssel. Éppen az ő gyors és folyamatos sikerének lehetett a következménye, hogy a Holnap reggel sorsa szinte traumatikus erővel hatott rá. A Holnap reggel óta, most már hét év óta, nem írt színdarabot, pedig anyagi sikerhez csak színpadi siker vezet, s Karinthyban nincs aszkéta hajlandóság.
Hét év színpadi próbálkozás nélkül: nála már szinte gyanút kelt. Vajon tudna-e ő egyáltalában önmagához méltó színpadi művet csinálni? A való világ iránt való bizonyos közönye, lírával túlfűtött és mindenfajta szubjektivitással megrakott egyénisége vajon alkalmas-e arra, hogy ő színpadi akciót vessen elénk, problémáit külön-külön élő, egymástól különböző egész emberek vigyék, és történésükön át mutassák és alakítsák.
Én a Holnap reggel elolvasása óta hiszek Karinthy drámaírói képességében. Nemcsak hiszek, hanem tőle várom a magyar drámának igazi irodalmi értékkel, agitációs erővel való teljes telítettségét, Karinthyban már él is a pontos elképzelés ily drámáról, annak elméletét ki is fejtette a Holnap reggel elé írt bevezető tanulmányában - e dráma által emelkednék a színpad a szószék nívójára.
Az ideológiai ciángőz oly testi és lelki depressziót okoz, amely hasonlatos a mérgezés tüneteihez, a szabad gondolat nemcsak hogy napvilágot nem láthat, hanem még csak meg sem születhetik, hogy íróasztalfiókba rejtve onnan törjön boldogabb időben napvilágra. Ez a korszak az intézményes cenzúrák, a testi és lelki kasztrációk kora.
Ez a korszak az erkölcsi értékek pusztulásának, fegyver és gyilok epizódjai mellett a pénz abszolút uralmának kora. E korszak egyik jellemzője: megszületik a közmondás, mely szerint "aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni". A nagy pénz munka nélkül, automatikusan nő. Ebben a korszakban a tudós ráeszmél, hogy mindig is valamennyire házicselédje volt urainak a művész ráeszmél, hogy mindig is valamennyire az udvari bohóc szerepét töltötte be.
Az író nemcsak hogy nem szellemi arisztokrata többé, hanem mint a társadalmi harcok előcsatára: vagy bűnbak, vagy konjunkturista, sőt a toll prostituáltja, elveszti mindenképpen a tiszteletet, mely valaha még Magyarországon is kijárt neki, a tisztelet helyett gyűlöletre talált, sőt furkósbotos brigantizmus fenyegeti. Ebben a korszakban Karinthy Frigyes mélységes lelki válságban van!
Soha nem viselkedett szélkakas módjára. Ha bátorsága cserben hagyta, akkor hallgatott. Nincs benne mártírhajlandóság, s ezt senki nem veheti tőle rossznéven. Az ősember természetes és egészséges önzését hordja ő tovább magában, ezt az önzést az értelme itt-ott megkorrigálja, de az önelpusztítás tudattalan hajlandóságát bizonyára a legtüzetesebb lélekanalízis sem fedezhetné föl benne.
Ő, okosan, nemcsak magát, hanem munkaképességét s a benne élő további mondanivalókat is védi. Scylla és Charybdis közt fut bizony az ő hajója is. Ő kiformált magának az értelmével egy társadalomszemléletet, mely a mára nem passzol rá, melynek érvényessé válásához ő maga is lényeges változásokat vár, de ez a társadalomszemlélet az ő privát ügye, mert műveinek a tudattalanból feltörő energiái e szemlélet kereteit áttörik. Ő maga ezt az állításomat talán cáfolná, de az én számomra aligha tudná megcáfolni.
Ez a Kötéltánc valóságos tojástánc a szabad írás ellen meredő százféle terror megnyilvánulásai közt, még ha tudattalanul is. Úgy rejti a mondanivalóját, hogy az olvasó már meg sem értheti. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan feszültség érzik az egész regényen, melyből csak stílus és művészi kvalitások fakadhattak, de világos mondanivaló már aligha, szuggesztív erőről szó sem lehet, mert maga az író zavarban volt.
Az értelmével rászánta magát valamire, aztán hajszolta magát. Nem alkudott meg, nem puhatolta ki ravaszul, hogy mit akar a "mob", hogy aztán kielégítse, hanem ő maga, őszintén, került zavarba. Mintha hiábavalónak érezte volna eddigi műveinek hatásában s most társaságbeli "úriasszonyokhoz" beszélne, valami olyasmiről s úgy, ami talán őket érdekli, így keresett formát, alkalmat, hallgatókat az ő belső tartalma számára.
Az értelmi megfontolásoknak valami sajátságos kompromisszumtevésre való hajlandóságát érzem a Kötéltáncban, amint azok harcba indulnak a makacs és egy jottányit engedni nem akaró, mélyről felzuhogó mondanivalókkal. De a Kötéltánc mégis dokumentum Karinthy képességeiről, arról, hogy regényben is a legkiválóbb telhetik tőle, ha hagyják őt, vagy ha mindenre elszánja magát. A mesterségbeli erényeivel excellál e regényben.
Pompásan ömlő, egyenletes a stílusa, minden tárgyat, fogalmat a legprecízebb nevén nevez, csaknem mindig egy jelzőt használ, de mindig a legszemléltetőbbet, azt, amely által a leginkább válik élővé a személy, elképzelhetővé a tárgy, vagy precízzé a fogalom. A legszínesebb leírásaiban nincs szüksége tarka melléknevek halmozására, mert színes és élénk a kép maga, amely fölvillan a fantáziájában. Sohasem fölöslegesen bőbeszédű, akármily könnyen ömlik is tolláról a szó, mert a szóval diadalmas versenyt futnak a gondolatai - de mindent megmond, amit közölni akar, tollában nem marad semmi.
Ha kezünkbe vesszük bármely művét, várakozásunkért a fizetsége teljes, nem marad adósunk. Mindig a valódi értéket adja, főnévben, jelzőben, mondatban - de gondolatban is - soha nem folyamodik szurrogátumhoz. Fogyatkozásait legföljebb azon a nyomon elindulva kutathatnánk, hogy eltér nemcsak az élet realitásától, úgy, hogy az érzékenyebb igény számára itt-ott csökken az elhihető ereje, hanem a maga külön világának "in sich" realitásával is olykor némi disszonanciába kerül.
Ezt a megjegyzést azonban én csak a Kötéltáncra s nagyszámú komoly írásának alig néhányára vonatkoztatom, különben a novellái olyan zárt, élő, tökéletes külön világok, melyekben minden szó a többi által s az egész intenzív elképzelés által szigorúan determinált, ő maga, ha akárhányszor is elolvasná novelláit, aligha tudna bármely hirtelen kirobbant, de megmaradt szava helyett is mást, megfelelőbbet találni. A Szomjúság, Február s a Két hajó című kötetben levő Cirkusz remekművek.
Még sok-sok, szinte kiapadhatatlannak látszóan sok a mondanivalója, melyek elengedhetetlenül kívánják a más formákat - én legalább így érzem. Évek óta hordja magában Telma Titusz-ról, egy képzeletbeli alakjáról kigondolt, az ő világszemléletének összefoglalását tartalmazó művét, de ennek a műnek csak a legelejét írta meg, a kézirat hever a fiókjában, a folytatása késik, mert a mű nyugalmat, elmélyedést, biztonságérzést kíván.
Egyelőre, míg csak ez az ezermester rám nem cáfol valami kész alkotással, nemigen tudom elképzelni, hogy bármely témáról, tehát a neki különösen kedves lélektan köréből vett témáról is, tudományos értékű munka telne tőle - de bizonyos vagyok benne, hogy sok jelentékeny tudományos műnél többet adhat ő, nem tudományos megbízhatóságban többet, hanem ötletekben, új szempontokban, merész, nagy horizontok átfogásában, rejtett összefüggések megsejtésében, utalásokban, szóval mindabban, amiben az intuíció ereje dominál.
Vajon közeledik-e már az idő? Köröskörül még fekete posvány, fehér lápvirágaival, az "ősember" a posványban vergődik. Vergődése gigászi. Néha már ő is, a fáradhatatlan is, elfárad, depresszió üli meg a kedélyét, egy-egy órára a kétségbeesés mély rétegéig is alásüpped. Ilyenkor már fél a saját sorsától, mely nem kapcsolható ki egy önmagát pusztító ország sorsából. Szinte megbánta már az ily órákban azt, amit nagy verve-vel, elkezdett, s ami mellett a muszáj erejével, de mégis hősiesen kitartott. Íme a bizonyság, néhány sor legszebb költeményéből:
Írónak lenni, valami más istenségnek szolgálni, mint a reális feladatok: a rutinná vált elfoglaltság, szerelem, asszony s gyermek. Írónak lenni: valami kizártság az élet közvetlen és gyakorlati feladataiból, valami idegen világból való érkezés és itt, a többiek között, soha honossá nem válás. Még akkor is, ha virágzik az élet! De így, és itt! |