Öreg erdőkben oly furcsa idegen megroppan a sarkam korhadt avaron.
Hajszolom magam mint a sebes vad, nem tudom hová,
mert jaj megvert engem a fekete kőerdő iszonyú zenéje,
bennem sajognak minden emberek mint ősszel a repedt csont
s midőn haragos fenyvek fésüin megpendül a szél - ó
roppant sírás ez: vajudó anyák és hörgő katonák!

Most még a távol se könyörül, hiába húzom fejemre ég
acélkék sisakját - ellenem törnek az emberrel igázott régi erdők!
Orromban gépek gőze füst emberszagok és valaki
nyúlkál utánam, ujjak hegye érint mohó és tapadó
és nem tudom, talán egy ág volt vagy egy fürt virág
bomló bokorból mi hajam súrolta és rám hajolt?

Vonszolom magam mint ó bánatokkal megrakott batyut és szomorún
hunyorgat foszló lángjával a nap s ha egekre felhő-
testvéreim szállnak, látom magamat és tele vagyok könnyel mint a felhő.
Utánam lombok sóhaja lebben, mint lánc csikorog ha lépek a fű is
és messze valahol egy titokzatos madár sírdogál magában
mint sziklákon a vízcsepp vagy talán szivemből csöppen a vér?

Járom az erdőt s nem ösmernek reám a megtiport füvek, fejszék vasára
érő reszkető fatörzsek s vérem vagy szamócák vére hullt sötét gazok közé?
Hajszolom magam mint a sebes vad, háborgok mint a város, jó lenne már,
ha forró csontjaimra lépnének a hüs kövek és avarba vermelnének a fák,
ki tudja, maholnap tán csöndes virágok fatörzsek bújnának belőlem
s rólam siratná bánatát egy furcsa titokzatos madár?