A pedagógus - valljuk meg - úgy él a köztudatban, mint unalmas, tudákos, bölcselkedő valaki. Aki mindenkinél mindig okosabb akar lenni, aki mindenkinél mindent jobban akar tudni.
A köztudatnak ilyenfajta elítélései sohasem egészen igazságtalanok. Mindig túloznak, de mindig van valami egészen pozitív valóság-gyökerük. A pedagógusnak a valósággal hibáztatandó két ferdeségét ebben a két rövid állításban lehetne leleplezni:
1. princípiumokat akar a lélekre húzni,
2. alkalmazásukban csalhatatlannak tartja magát.
A "közönséges, józan ész" pedig, aki filozófus a maga nemében, érzi, ha nem is tudja, hogy a lélek megértése nem oldható meg princípiumokból dedukált törvényekkel, sem a lelken dolgozó empíria, akár "tanítás", akár "nevelés" a neve - nem lehet csalhatatlan. Ha a sarokba szorítják és szép okosan, intelligensen levezetik előtte, hogy a pedagógiai alkalmazott lélektan, s így igenis dedukálhat, másrészt ha helyes törvényeket alkalmaz, igazán csalhatatlannak kell lennie, akkor ez a "józan ész" éppoly kritikátlanul beadja a derekát, mint amily kritikátlanul az elébb ítélkezett. De mihelyt újból szembekerül a princípiumoktól duzzadó csalhatatlan pedagógussal - szokott következetlenségével megint elítél, megint mosolyog.
Ennek a mosolynak rejtett oka ma már nem újság. Mások is mélyére néztek már annak. Idestova negyven éve, hogy Franciaország egy kis vidéki városában egy fiatal professzor gondolt rá először, és doktori tételének témájává merte választani. Azt, hogy az emberi lélek bevallottan és félreismerhetetlenül nem mechanizmus, hogy a lelki mennyiségek csupán sorakoztatott minőségek, nincs köztük nagyságviszony - s a lelki történés oly eseménysorozat, melyre nem alkalmazható a mechanikai okság kategóriája, mert a múltnak korlátlan megmaradása miatt minden momentuma teremtően új.
Azonnal látszott - de évtizedek kellettek, míg kibontakozott -, hogy ez a kijelentés nemcsak új metafizikát, hanem új pszichológiát is ígér. A fiatal mester - nem kell mondanom, hogy Bergson volt ez az ifjú professzor - csakhamar új kérdésen próbálta ki fegyverét, s a test és a lélek viszonyának tanulmányozásában le is rakta egy új lélektannak körvonalait. Ez a lélektan - higgyük el - ma is az, amit a jövő lélektanának nevezhetünk, mert alapgondolata nem princípium, hanem a szellemiség alapvonásaként empirikusan konstatált és mindenki által folytonosan konstatálható teremtő fejlődés a lelki élet birodalmában.
Ez nem csupán teoretikus fontosságú. Ugorjuk át most az ide kívánkozó elméleti meggondolásokat, melyeket megadtunk máshol. Menjünk egyenesen a gyakorlat mezejére. Ez az új lélektan új pedagógiát szuggerál.
Néhány évvel ezelőtt a Gyermektanulmányi Társasággal létesítettünk egy lélektani iskolát anyák és pedagógusok számára. Ott ezt a Bergson soraiból és sorai közül kiolvasott és részletesen kiépített lélektant adtuk elő. Elmondtuk, hogy az emberi lélekműködés poláris szerkezetű. Hogy van egy viselkedéstani és egy eszmélettani pólusa, s hogy egyetlenegy lelki működést sem értünk meg, ha csak egy oldalról nézzük, mert az anyag felől mind mechanizmus, a szellem felől mind teremtés: minthogy azonban az eszmélés inkább szellem, mint test, a "lélek" inkább teremtés, mint mechanizmus.
Ez a teremtés két rezervoárból merít, egyik a "tiszta észrevetés", mely végeredményben az anyaggal azonosít bennünket, másik a "tiszta emlék", mely a múlt megmaradásával a szellemiséggel tart folytonos kontaktusban. A kettőnek közlekedő hídja az idegrendszer, mely nem tud egyebet termelni, mint mozgást, és e mozgáshídon játszik eszméletünk panorámája. Tehát nem azt kell kérdeznünk idegrendszerünktől: hogyan gyártod az érzékleteket és emlékeket, mert nem gyárt egyet sem.
Azt kell kérdezni: mit művelsz, hogy nem vehetem észre az egész matériát, mit művelsz, hogy nem emlékezhetem egész múltamat. Erre ő azt feleli: válogatok és felejtek, ez a dolgom. Mégpedig úgy válogatok a matériában és felejtek emlékeidből, hogy te élni tudj! Semmiféle tehetségem nincs. A szellem és az anyag hatásközvetítője vagyok mindig azon a ponton, ahol te boldogulni akarsz.
Inverziós lélektan. Az ismeret nem beraktározás, hanem azonosulás. A felötlő emlék nem ideg-készítmény, hanem sikerre jutott szellemi valóság. A precepció nem érzethalmaz, hanem sikert arató materiális támadás rajtunk. Sikerének forrása a fontossága.
A cselekvés a lélekcentrum. Az egész eszméleti lét kivonata, lelki mikrokozmosz, ahol mindaz, ami széjjelhúzottan mint érzelem, gondolat, absztrakció, okoskodás, akaratfolyamat úszkál a lélek taván, most mind egyetlen örvénylésben mélyed a cél felé. Ez a cselekvés amaz igazi azonosulások fürdőjéből táplálkozik, de mikor elmondja és közkinccsé teszi, hogy mit csinált, akkor logikát gyárt és intelligenciát termel.
És minél intelligensebben elmondja, mit csinált, annál formálisabb lesz, hiszen kezelhető szabályokat, használati utasításokat kell mondania. Megvalósít tehát az eredeti, intuitív azonosulásból táplálkozó és magában véve elmondhatatlan, csupán megélhető ismeret fölé egy intellektuális épületet, melyben elhelyezi cselekvő műszereit.
Ilyesmikről beszéltünk annak idején e gyermeklélektani iskolában, természetesen részletezően, konkretizálva, a jelenlevő anyák gyermekein tett megfigyeléseikből kiindulva és visszatérve, pedagógiai diagnózisokat mondva és kezeléseket ajánlva.
Ebben az iskolában találkoztam először azzal a fiatal magyar nővel, aki viszont egy magyarországi vidéki városkában álmodott új lélektanról, új pedagógiáról, s akinek akkor már volt egy modern iskolája, mindenki ismerte, "Új Iskolának" hívták. És ez a fiatal, gyermekarcú és mély gondolkodású reformátor ugyanolyan meglepődéssel találta meg a Bergson metafizikájából kihántolt lélektanban az ő iskolája gyakorlati munkájának pedagógiai elméletét, mint amilyen örömmel üdvözöltük mi ezen akkor először kibontott és részletezett lélektani elméletnek máris virágzó gyakorlati megvalósítását.
Az Új Iskola azóta nagyra nőtt. Nyolc esztendőn át tartja karjai között a fejlődő gyermeklelkeket, aki 6 évesnek megy be oda, 14 esztendővel hagyja el. Már két kis rajt bocsátott ki eddig, s az ősszel belép tizedik életévébe. Nagy új háza lett közben, a Városmajort lemosolygó hegyoldalon, és a kis embercsírák már ott maradhatnak falai közt reggeltől estig, élni azt a sajátságosan vonzó, meleg, közvetlen életet, amit ez az "Új" pedagógia a gyermekre sugároz.
Bergsonizmus az iskolában - szeretném a kapujára írni, mert ez az iskola igazán érdekes szellemi dokumentum arra, mennyire megvan az egyes történelmi koroknak a maguk szellemi atmoszférája, s mennyire minden oldalról - valóságos művelődéstörténeti mutáció révén - egyszerre kell beállni, iniciálódni egészen rokonjelenségeknek.
Domokosné, mint 14 esztendős kis Löllbach Emmi a besztercebányai leányiskolában bizonyára nem Bergson Essai-jét akarta illusztrálni akkor, mikor új tanításmódról álmodott, bizonyára nem ismerte az intelligence-intuition ismerettani dualizmust, mikor a tanulnivalók bensőbb megélésére, eljátszására vágyódott, és bizonyára nem a bergsoni lélektan-inverziók inspirálták, mikor azt kérdezte magától: nem volna szebb a tanulást élő egyéneken kezdeni, mint a "tantárgyakká" boncolt és szétméregetett valóságon.
Pedig Bergson Essai-jét már árulták akkor Párizsban az Odéon árkádjai alatt, és a clennout ferraud-i ifjú mester már szórta kis líceumi tanítványaira új lélektani elméletének alapgondolatait. Különben pedig divat volt comte-istának, spenceriánus-nak lenni, és ezek a derék gondolkodók németországi leszármazóikkal együtt nem sok ihletet nyújthattak egy intuitív pedagógiának megálmodására. A hosszú hajú szép kis Löllbach Emmi pedig éppen erről a szellemiekben mélyen intuitív s a gyakorlatban pedig erélyesen aktív, cselekvő és cselekedtető pedagógiáról merengett az iskola padjaiban.
Mit tudta ő azt, hogyan kell azt majd megcsinálni. Emericzy vagy Szitnyay régi lélektanából nem sejthette ki, hisz magam is emlékszem, mikor a győri preparandia padjain Emericzy könyvemmel a kezemben azon tűnődtem: vajon mért lélektan ez? Hol itt a lélek? Nem, ezekből az akkori kultúránkhoz képest igen becsületesen megírt könyvekből nem lehetett lélektant tanulni s megfordítva, mikor irodalomban valamelyik regényíró "lélektanáról" beszélünk, megint csak nem tudtuk ésszel fölérni, hogy ennek mi közel lehet az Emericzyből történő leckefelmondásainkhoz, amikkel egy néven nevezik a tanító kisasszonyok.
Ezektől a nemtudásoktól függetlenül alakult ki lassan a fejlődő fiatal leányban egy új, egy más, egy egészen forradalmi pedagógiájú iskolának gondolata. Mire felnőtt, észrevette, hogy nincs egyedül. Hogy a külföld megmozdult már, és rokonmegvalósulások vannak mindenfelé. Az ő gondolata azonban nem volt egyikkel sem azonos. Az ő Új Iskolája nem Arbeitsschule, nem intellektuális alapon fölépített Reformschule, hanem valami sokkal merészebb, sokkal emberibb, sokkal gyermekibb - ez a teremtő munka iskolája.
Aki szeretettel nézett valaha is játszó gyermekre, az nem tagadhatja, hogy annak minden tevékenysége olyan, mint a kutató tudósé, mint az alkotó művészé. Persze olyat kutat, amit mi, unott "nagyok", már tudunk. Olyat alkot, amit mi, tapasztalt "nagyok", már megszoktunk. De a lelki tevékenysége önmagához viszonyítva pontosan ugyanaz, mint a tudósé vagy művészé.
Nem hiszem, hogy Einsteint jobban meglepte volna saját mozgáselmélete, mint az öthónapos gyereket az a világraszóló felfedezés, hogy a körülötte nyüzsgő kontúrokból némelyeket kézzel ki lehet ragadni. Aki végignézte ennek a meggyőződésnek kialakulását egy bölcső mellett, a nézett tárgynak a pici, rózsaszín virágkehely formájú kézzel való remegő keresésétől egészen a biztos megragadásig (néhány hétbe kerül), az nem fog kételkedni szavaimban.
Így később is mennyi kutató munka! A papírt átlyukasztom az ujjammal, az asztalt nem tudom. A labdát felkapom a földről, a kerek napsugárfolt éppen olyan, mégis elszalad. "Játszik" - mondja felsőbbségesen a "nagy". - "Óh szégyelld magad, te nagy" - felelem én -, "az a gyermek most valóságos kis Galilei, és te ostoba érzéketlen fajankó vagy."
Mennyi feltalálás, a kockák oszlopba rakása, mi áll meg, mi dűl el, mennyi művészet, óh a ceruza szabadságának boldog kora, a plasztilni vagy az agyag engedelmességének gyönyörűséges kipróbálása, mind-mind alkotás. Tart míg gyermekek vagyunk. Akinél tovább tart, aki égő kíváncsisággal néz körül tovább is, aki tud csodálkozni tovább is, aki fürkészve próbál tovább is, aki a szép megalkotásának rabja és teremt tovább is, az - az már külön emberkaszt, az tudós, az művész.
Ők tudják, hogy semmi különöset nem csinálnak, csak gyermekkorukat folytatják halálukig, de a többi, aki megállt, aki nem folytatja, az különösnek látja őket is, a gyermeket is. Ilyen megállt embereknek nem volna szabad pedagógussá lenni.
A pedagógus életfunkciója legyen a teremtés és a teremtetés - hirdeti a Bíró utcai iskolakert, ahol virággá tárul minden kis emberbimbó a maga egyéni ígéretei szerint. A lélek törvénye a teremtés, a megújulás. El tehát az iskolai mechanizmussal. Tegyük a pedagógiát művészetté. Mi a tanítás? Nem magyarázat. Nem mutogatás. Hanem alkottatás és cselekedtetés.
A tanító dolga nem adni, hanem a gyermeket oly föltételek közé helyezni, hogy vegyen. Ha konkrét dolgot kell megismernie, valósítsa meg színnel, formában, gyúrja ki Budapest hegyeit agyagból, készítsen cseresznyevirágot papirosból, járja be termésekért a Városmajort vagy virágért a Hűvösvölgyet. De ne maradjon kívül a természeten, mint hűvös szemlélő. Az élő alkotásnak beleélés a föltétele.
A természettel való intuitív együttélés megszokására, legyen ma tölgyfa az a kislány és mesélje el, mi mindent tapasztalt, mióta makkocska volt, legyen Duna az a diák, és regélje el, hol született, merre volt, mit látott, hova jár meghalni. A nyelvtanórán legyenek a gyerekek alanyok, állítmányok, határozók, a történelmi órán hősök, a mitológián istenek, és az jól fogja ismerni a kérdéses történt vagy gondolt mesét, aki annak eleven része tudott lenni.
A konkrétumokért el kell menni az iskolába. Látni kell a gyermekcsoportokat, amint színes és gazdag ismerettárukat szerzik ezer szellemes igazi lélekművészettel, kieszelt és szeretettel közéjük plántált föltételek között. Világos, hogy az ilyen iskolának iránytűje teljességgel a szellemiség, és semmi sincsen távolabb tőle, mint az érdekszeretet és a materiális világnézet.
Amint a gyermeki fejlődéstan lelki lépcsőzeteit fokról fokra követő tanterv a növendéket elmebeli szükségleteinek megfelelően mindig szellemibb tudományok felé irányítja, látunk a gyermeki értékelésekben kibontakozni egy egészen spontán és tiszta moralitást. Ez a tisztult erkölcsi magatartás, a szellemi értékeknek s az Istenhez tartozásnak vallásos szeretete az a csúcspont, mely felé az iskola jellemképző munkája halad.
Nem anyagi érdekekért, hanem az erkölcsi egyensúly jegyében cselekedni - íme az iskola általános morális tanítása, melyet az Istenben való életbensőség alapoz meg. A reggeli közös ima az ősziesre sárgult fák alatt naponta kedves, színes ünnepi percekkel kezdi meg a munkát. Emi néni bájos szavai jószándékra hangolják a kis sereget. Mindig akad egy-kettő, aki hoz egy néki kedves evangéliumi szót, s azt a maga kis gyermeknyelvén társainak megmagyarázza.
Ezek az igék nem maradnak szók. Ez a gyermekcsoport komolyan és bensőleg kötelességtudó. Egészen más emberanyag készül itt, mint iskoláinknak sajnos, ellenőrizhetetlenül nagy gyermektömegeiben. Olyan élő dokumentumai járnak e komoly lélekfejlesztő munkának közöttünk, külsejüknél is szebb lelkű 14-15 éves leányok, ennek az iskolának neveltjei, akik közül elég lesz egy-egy arra, hogy egész embercsoportra sugározza a jóságot, a szeretetet, a szelíd, ajándékozó lelket s az önmagával szigorú munkaerőt, aminek ma oly siralmasan híjával vagyunk.
Kétségtelen, hogy a szellemiség renaissance-a készül ma tudományban, művészetben, egyéni lelkekben, mikor kicsiny iskoláslányok és nagy filozófusok ugyanarról a lelki újjászületésről álmodnak, s alkotásaik nem gyökereikben, hanem virágzó ágaikban találkoznak és rokon termést hoznak.
Istenkeresésben élünk, a kérkedő szenny és a rejtőző tisztaság korai ezek, egyes, egyéni lelkek ma is hazatalálnak, de ebből a vajúdásból, ebből az istenvárásból annak kell megszületni, hogy egyének, szervezetek, társadalmak, nemzetek tudjanak materiális mivoltuk fölé emelkedni, átszellemülni. És itt a szellemnek nemcsak a ratio komponenséről van szó, ez szellemünknek az anyag felé fordított arca, hanem a csalhatatlanul meggyőző intuitív istenhit termékenyítő, konzerváló és gazdagító erejéről van szó.
A pedagógiának sokszorosan át kell éreznie ezt, benne megnemesülnie, általa új munkaeszközökhöz jutnia. Legelőször az iskoláknak kell ilyen belsőleg szoros morális szervezetekké alakulniok, melyek legelőször és legmélyebbről lelkiismeretüknél fogva tartják össze a gyermekeket. Minden tudásnak erre az alapra kell épülnie. A gyermeken pihenő tekintetünknek meg kell változnia.
A tanítás kimondhatatlan erkölcsi felelősségét szervezetileg kell alátámasztani. Ez nem egyéni eszme, választás vagy ízlés dolga, hanem elháríthatatlan kötelesség. Ebben az irányban dolgozni kell, ide emberek kellenek. Az első dűlőt már vágják a rengetegbe, talán már sok helyen vágják, a mi számunkra közel van a példa, a bergsoni lélektan ikertestvére, az Új Iskola intuitív pedagógiája.
Dr. Dienes Valéria
