Gyergyai Albert - Varsányi

Nézzék meg Ravenszkája szerepében: most áll pályája delelőjén, e tartós forróságú nyáron - szépsége sose volt tán megindítóbb, játékának érettsége csordulóbb zamatú, s mégis hamvas, mint e most múló napoknak legnemesebb gyümölcséé, s a hangja, ez a templomi ezüstcsengő, sose zenghette még szebben az öröm s a szomorúság örökké egyforma szavait...

Nincsen magyar színésznő, aki a csöndes érzelmeket, a jóságot, a derűt, a mélabút, a lélek olykori elárvulásait, a lemondást, a szenvedést, s főképpen a nyugalmat, azt a bizonyos nyugalmat, amely csak pillanatnyi híd valami legyűrt fáradság s egy új kaland izgalma között - egyszerűbben, tartózkodóbban, súlytalanabbul tudná kifejezni, és ha klasszicitáson a kifejezés nemességét, az eszközök egyszerűségét, szóval a szép mértéket értjük, ma bizonnyal Varsányi a mi legklasszikusabb színművésznőnk.

Budapest öt drámai színházában nem egy nagy színésznő játszik, s túl a kezdésen és a középszerűségen, egy sorban küzdenek az elsőségért. Mindegyik biztosan rendelkezik a színi hatás teljes arzenáljával, s mind érvényre juttatja a maga külön egyéniségét, s többnyire ellenállhatatlan jellegzetességét. Varsányi játékának nincs jellege: fortélytalan és utánozhatatlan, mint maga a lényeges Játék, a gyermekkedv és az alkotó láz vigaszos és örökvidám keveréke.

Hozzá képest minden: túlság, dúlt szenvedély, nyers erő, féktelen pátosz, pőre érzékiség. Varsányi csupa mérték és ritmus, a vígsága sose rikolt, a bánata napos szélű felhő, kezének egy rebbenése, járása, mosolya, hallgatása, s főképp oly tiszta tekinttében gyönyörű egyenessége szinte mindennél beszédesebb, olykor, legszebb perceiben, mint hogyha hallhatatlan muzsikára járna, oly könnyű, s oly testetlen, mint maga az Illúzió, s ha a szemünk könnybe borul, ajkunkon mosolyt fakaszt a játék, valami édes könnyebbülést, emelkedést, földtől-elválást érzünk, mint egy tökéletes vers vagy egy Mozart-andante hallatára - a jelenség szépségén s egyben tünde mulandóságán.

Az ily játék nehezen tűri az élesebb körvonalat és a határozott hangsúlyt, s ezért maradt csak kísérlet az Ibsen rigolyás vénkisasszonya, vagy a Goldoni dévaj fogadósnéja: az egyikből Varsányi valóságos földi angyalt, a másikból kecses porcelánfigurát formált, ily módon hangolva őket a maga választékosan keskeny, s elbűvölőn egyhangú claviatúrájára...

A francia vígjátékok s az új magyar drámák után, mintha Csehovban találná meg legigazabb költőjét. E már-már negyedszázados, s irányukat tekintve úgyszólván irodalomtörténeti hangulatképek, Jób Dániel rendezése, s a maguk gyöngéd, hullatag poézise mellett, főképpen Varsányinak köszönhetik kései, budapesti sikerüket. Itt, e lassú lüktetésű, se víg, se tragikus borulatban, teljesen s tökéletesen otthon van, s a játéka, mint egy nemes opál, hol puhán és tejfehéren keveredik a többiével, hol pedig fölgyúl egy pillanatra, valami irizáló sugárzásban, hogy aztán békén beleömöljék a könyörtelen hétköznapba.

Itt, mintha tündérléptekkel lebegne, régi kertek, messzi muzsikák, mély bánatok, s ifjúi emlékek között, a magasabbrendű asszony, a jóság hívő nemtője, a tunyák, az erkölcsi bénák, a szavaló tehetetlenek és a lelki iszákosok világában. "Ó, a felejthetetlen ifjúság!... Ó, drága kertem!... Életem... ifjúságom..." Ki ne remegett volna belé e pár, csöndes zenéjű szónak monoton, szinte tompa hangzatába, különös, lágy echózással, mint a szán csengője az ablakon át, vagy az esteli harangszó? S ki feledheti, ha látta, a Három nővér kékszoknyás, örökké fáradt Olgáját, ezt a fejfájós, magányos, s másokat csitító tanítónőt? az Ivanov tüdőbajos és szerelmes zsidó asszonyát, mikor a vén gavallért vékony kis dalával vigasztalja?

Ravenszkája vízióját, mikor a kertben, a Cseresznyéskertben, holt anyjának néz egy virágos ágat? vígságát, könnyű vérét, aranyszívét, s azt a szinte állandó ittasságát, amely úgy lebegi körül, akár a csipkekendője a vállát? s csodálatosan szép szomorúságát, mikor báliruhában, s egy keringő hangjai mellett, egyszerre egész ifjúsága cserben hagyja, a szája néma sírásra görbül, az előbb még sima nyakán vonagló izmok kígyóznak, s fölfelé bukó két szeme a bánat két holt tavát mutatja?

S amikor elhagyja a báli termet, suhogva, kimérten, s omlatagon, akár egy temetői fűzfa?... Négy éve játszotta utoljára, de mintha most is hallanám Szonjának, a csúnya Szonjának, Vanja bácsi Szonjájának biztató szavait a pihenésről: oltár és tömjénfüst híján, igazi imádságnak hangzott, a jók s a gyöngék imájának a munkáról és a hitről, s Varsányi égnek ívelő hangja templommá avatta a Vígszínházat.

Mit mondhatnánk ennél is többet?... Új költőt, új drámákat, új és jobb időket várva, Varsányi a mi nemzedékünk szelíd vigasztalója, aki fenntartja hitünket a tündérekben, s e rossz évek harcaiban, félig hantolt sírgödrök, csonka pályák és csonka országok felett, úgy lépked, hívőn és mosolyogva, mint maga a Vigasztalás, törékeny és tünde mása az Égi Édesanyának...

Gyergyai Albert