|
Lányi Viktor - Ferruccio Busoni
A múlt század második felének zenei kultúrfejlődésében igen nagy hatóerőt képviselt Liszt Ferenc egyetemes lángelméje. Az előadóművészetben a legmagasabb és legtágabb értelemben vett virtuozitást, az alkotásban a romantikus átszellemültség mellett az analizáló, átértékelő intellektualitást jelentette Liszt iránya. Liszt nem volt önmagában lezárt művészegyéniség, hanem serkentő, termékenyítő géniusz, akinek minden irányban mélyrelátó érdeklődése nyomán nem egy úttörő tehetség talált erejéhez méltó életfeladatot.
A "Liszt tanítványok" hatalmas gárdájához (emlékezhetünk, még elég tekintélyes számban vonult föl vagy tizenkét esztendeje itt Budapesten, a mester születésének százéves ünnepén) egész csomó európai jelentőségű muzsikus tartozott. Közülük az egyik legjelentékenyebb s talán legérdekesebb hunyta le a minap örökre a szemét: Ferruccio Busoni.
Ez az utóbbi vonás talán hiányzott Lisztből, vagy nála a "dilettantizmus" mint önzetlen apostoli hajlam és pártfogói velleitás jelentkezett, amelynek egyebek közt egy Richard Wagner látta nem csekély hasznát. Busoni egyénisége - s ebben talán a "másféle" korszellem is hibás - nem jutott el a parnasszusi nyugalomig, alkotó tehetség dolgában persze meg sem közelítette nagy mesterét és lelki rokonát.
Mégis nagy presztízst jelentett és jelent még ma is Busoni neve az utolsó két évtized új utakat kereső zenei törekvéseiben. Igazi terrénuma a zongoramuzsika volt, amelyet mint komoly és nagyszabású virtuóz, mint buzgó tanítómester és mint klasszikus művek szorgalmas editora fejlesztett. A klasszikus-kiadás terén Bach oeuvrejének a modern zongorastílus hatáslehetőségein át való újraértékelése foglalkoztatta leginkább, és ebben olykor szinte túlságba menően érvényesítette az egyéni transzkripciónak azt a szabadságát, amelyet esztétikai jegyzeteiben a művész föltétlen jogának hirdetett.
Izgatták a tonalitás problémái is. Mohó érdeklődéssel fogadott minden olyan kísérletet vagy törekvést, amely a duális hangrendszer béklyóinak széttörését tűzte ki célul, s ő, a "Wohltemperiertes Klavier" elmélyedő kommentátora hol a negyed, hol a hatodhangú skála mellett tört lándzsát. Hogy döntő szót ezekben a kérdésekben ki nem mondhatott, az talán a tudományos akusztikában való járatlanságával magyarázható.
De azért "új zeneesztétikájában" (ezt a művét a Nyugatban annak idején ismertettem), továbbá cikkeiben, előszavaiban és széljegyzeteiben lefektetett aforisztikus gondolatai még sokáig legpregnánsabb megfogalmazásai maradnak a modern zene előharcosait izgató kérdéseknek és kételyeknek. s bár sok dologban tévedhetett, egész munkássága egyik alapköve lesz az eljövendő zeneművészet szilárdabb etikai talajra emelt épületének. |