|
Levél egy elköltözött barátom után
Bródy Sándor
Már, mikor most tavasszal múlt három éve, itt Bécsben találkoztam, s íme az életben utoljára találkoztam veled, s térded rogyásán megláttam s elméd fogyatékán megéreztem a tábeszes pusztítású szívbetegséget: már akkor is tamás voltam benned, állapotodban, egész mivoltodban - de akkor még veled mentem.
Ám most, noha azóta egyre tudom és vártam, hogy hamarosan meg kell halnod, nem hiszem el halálodat. Mint ahogy a magamét sem fogom elhinni, utolsó lélegzetemig. A maga halálát azért nem hiszi el az ember, mert halhatatlanságok emlékei fűződnek önnönmaga előtt e sajátmagához: ifjúságé, szerelemé, hazáé, írásé. S tebenned: valóban, objektívan, nemcsak az én barátságom számára: ezek öltöttek emberi testet. Halhatatlan vagy és léssz, ha neved majd elenyészett, s írásaid elporladtak.
Mint ahogy halhatatlan a háromezer éve már akkor is ismeretlen meghalt görög ifjú, kinek testéről a torzó mintáztatott, melynek láttára elhomályosul a kései szem. Minden fürdetlenségével párduci figurádnak s asszonyos irigykedéseidnek maga voltál a szépség, drága jó fiam - (vagy apám? mert hiszen, mikor mint huszonkét éves költőgyereket pártfogásodba vettél volt, te már huszonnyolc éves meglett ember és beérkezett író voltál). Halhatatlan vagy, Sándor, a halál ordenáré, büdös, minden költészet nélkül való dolog, nem vall rád, nem hiszem el neked.
Mondom: stílusos hozzád, hogy talán nem illetéktelen tollból, essay helyett firka csak e búcsúztatód, minek utána te, természeted szerint királyi mágnás, hivatásodnak kegyhelyén, az irodalomban, másodrendű polgárságba születtél. Ez volt visszája a túlzott emancipációnak, mellyel a gavallér magyar minden pénzes zsidót megtett nemesnek és főrendnek: hogy viszont a zsidó írónak java ereje, mi írásra kellett volna, ráment a bocsánatkérésre, amért magyar mer lenni, s java lázadása, minek hegyeket kellett vón elgörgetnie, ráment a nevetgélő kényszeredettségre, hogy ne tekinttessék tolakodónak.
Ez az, amit nem ismer angolul Zangwill vagy németül Reinhardt, ott nem gyártják százával a lord Rotschildokat s a von Mendelssohnokat, de akit egyszer bevettek embernek, azt egészen emberszámba veszik, az önérzet s a magaérzés minden embernemzeti jogával, és pirulna szégyenletében az az angol vagy német nemesi korona, mit mégis címerpajzs helyett azon nyersen sárga folt fölé illesztenének. 1848 után a magyar író fölül kezdett lemúlni az úri mecénátus, melynek névnapi köszöntősen alája görnyedve lett sorvadásos Csokonai Vitéz Mihály.
De jött utána, 1867 után, mikor a városi nemzedék fiai is jelentkeztek az irodalomban, ezek számára a türelmi mecénátus, mely előtt minden utcasarkon szív- és nadrágkigombolva kellett igazolkodniok. Mintha azt, hogy valaki, bármely ágy- vagy ágyékbeli, magyar-é, el lehetne dönteni szavazattöbbséggel, s megváltoztathatná még önmaga is. Sándor: a magyarság egy nagy művésze, mindenesetre egy különös és becses jelensége múlt el most a te haláloddal. S meg kell majd érned, halálod után, hogy kegyes tüntetés lesz, ha nemzeted valamely nagyja odalopódzik vagy leereszkedik koporsód mögé.
Nem én erőltetem ide, manapi divatból s viszont okosság ellen ezt a témát, tíz évnél tovább egy szerkesztőségi szobában éltem, lángoltam és poshadtam veled, tanúja voltam beszélgetéseidnek, szólakozásaidnak, összemelegedéseidnek Szilágyi Dezsővel, Horváth Gyulával, Szemere Attilával, tudom, hogy életednek, sorsodnak, egyéniségednek, írásodnak, lélegzetednek esszenciája a te magyar érdeklődésed és érdekeltséged, s félbemaradásodat - mert hiszen, minden merész ívezetével, ez volt pályafutásod - mint sok férfiét, viszonzatlan szerelemmel lehet megmagyarázni.
Kellett annak valami - s ha külső, mégis esszenciális - okának lenni, hogy aki, hogy képben mondjam, a fele nótát úgy el tudtad játszani, hogy az ember elbűvölve ragasztotta homlokodra a fele ezres bankót, a másik felét nem tudtad kimuzsikálni. Én ebben látom: nemzeted közönsége viszontszerelmének híjában. Nem lehet, hogy képemnél maradjak, úgy húzni, hogy nem isznak és nem danolnak az emberrel. Mint ahogy nem lehet íróasztaluknak írni, mint ahogy nincs szép német asszony, mert nincs asszonyhoz értő német ember.
Más az, mert legalább fullánkja nincs, aminek szúrásától megdermed a hátgerinc és lebágyad a kar, ha a közönség nem érti, nem ismeri az írót, ez is elsorvad, de nem marad félbe. Ott élt volt elődöd, de még a mi időnkben, a magyar Thackeray, Tolnai Lajos: a kutya se törődött vele. Ott a turgenyevi leheletű Petelei István, elmúlt észrevétlen. Rémítő sors, iszonyú végzet, de nem kell bele megbolondulni.
Ám abba igenis bele lehet őrülni, ha bekocognak az ember ablakán, aztán továbbmennek, mert jobb dolguk van. Magyarázzák - magam is egy darabig így néztem - balvégzetedet azzal, hogy magasabb és szélesebb volt érdeklődésed, mint amennyit műveltséged be tudott fogni. De ez szegény Gézánál, Gárdonyi Gézánál, még sokkal inkább így volt, sőt érdeklődése előtt még egy tartóztató állt: intellektusának homálya. Mégis ki tudta futni egész formáját, s tehetsége sudárba szökkent, leghegyéig. Te mindig tölgynek indultál, s mindig hol tüsszentőpor, hol borsóvirág, hol, ha legjobb, orchidea lett belőle.
Istenem, a gyökér körül volt a baj, nem magában a fogásában, hanem a talajban, mely kitért a fogása elől. Ha világpiaci bélyeg állapította volna meg értékedet, mint némely ifjabb testvérünkét, akkor otthon is hozzád szerelmesedtek volna. De, s ez a gúny benne, világhírednek útját állotta, ami ez ifjakban talán nem oly erős, sajátos magyarságod, melynek becse fordításban egyrészt elpárolog, s mely másrészt nem lehet becs, művészi sem, az idegen számára, ki illata iránt tompa. Ami benned te vagy, az magyarról más nyelvre lefordíthatatlan, mert költészet. Tudniillik, Sándorkám: sokat beszélgettünk erről: velem még Zola sem tudta elhitetni, hogy ő naturalista elbeszélő, mindig éreztem benne a romantikus szimbolistát, ki azért ismeri a világot, mert határtalan belsejét rá tudja vetni a határtalan világra. Hát még te! Van-e egy szavad, ami szószerint szól? Egy embered, aki nem melódia? Egy helyzeted, ami nem kép, egy gondolatod, ami nem szobor, egy gesztusod, ami nem hangulat? Paravent, fehéren és feketén fehérbe, japáni székely tusból, a te Hófehérke novellád. Burggobelin, félig Brueghel, félig Brüsszel és egészen New York-kávéház: A nap lovagja regényed. (Köszönöm, hogy nekem ajánltad, talán legegészebb dolgod.)
Azt mondják, itt Bécsben is olvasom, hogy te kezdted meg Magyarországon a naturalizmust. Istenem, persze hogy te kezdted meg, nincs: amit meg ne kezdtél volna, s kevés az új, mit otthon harminc esztendőn át nem te kezdtél. De mindig és mindenben ugyanaz voltál: cigány-Paganini, naturalista nem stílusi értelemben, hanem a, mondom, cigányi magadtól tudásban, és művész, művész, művész, cikázásokban, elmerülésekben, démoni emberigézetekben az ujjad hegyéig.
Nemcsak emberismerő, de dolog-, élet-, világ-, mindenismerő voltál, csak nem tudtad kifejezni vagy nem jutottál hozzá, hogy kifejezd liszti vagy busonii oeuvre-ben, hanem caprice-okban, fioratúrákban, ábrándokban s légtornászi vakmerőségekben, s G-húrod ehhez egri magyar nyelved volt, mely abban is egyhúrú volt, hogy nem tudtál más nyelven, s minden szépségedet, erődet és gyengeségedet ebben adtad ki. Milyen erős voltál, milyen gyerek voltál, milyen férfiember, milyen asszonyi lélek voltál, milyen költő, milyen kár éretted!
Tudom, te is így sírnál, mint én most írás közben, ha ilyen embert siratnál. Vége volna kárörvendő hasábalátásodnak, vége színészi irigységednek, az ember hördülne fel benned, emberi nyomorúságon, állati végességen, világegyetemi baromiságon. Isten veled, ha tudván tudnám, mit csak eszemmel tudok, hogy meghaltál, ezekben a mostani napjaimban talán túl sem tudnám élni. Barátod és híved a síron túl
Ignotus |