Lengyel Menyhért vígjátéka a Vígszínházban

Antónia

A Tájfun példátlan sikere után Lengyel Menyhért néhány darabjával azt a bizonyos erkölcsi sikert aratta, amely sokszor jobban fáj az írónak, mint a nyílt bukás. Némi joggal fájlalhatta, hogy a közönség és a kritika nem értette és nem méltányolta eléggé sem tehetségét, sem becsületes írói intencióit, de viszont a közönség is némi joggal azt felelhette, az intencióid nagyon szépek, a tehetségedet érzem, de a darabjaidban van valami baj, nem voltál elég fölényben a témáid fölött, sőt ezek kerültek föléd, nem hoztad ki, amit belőlük ki akartál hozni, elég pontosan és biztosan. Az írónak is igaza volt, a közönségnek is igaza volt, de nem volt egészen igazuk a daraboknak.

A jó darabhoz tudniillik nem is okvetlenül kell az, hogy a témája nagyon nagy és súlyos legyen, az ő dolga az, hogy a téma hiánytalanul, maradék és homály és bizonytalanság nélkül tisztán "kijöjjön", hogy az író teljesen fölényben legyen fölötte és ki tudja csiholni belőle azt, ami benne drámai és színpadi érték.

Az Antóniában, Lengyel Menyhért új darabjában, amely a Vígszínhában szokatlan nagy sikert aratott, ez minden tekintetben megvan. Az írónak sikerült megcsinálni azt, amit akart. Egy friss, könnyű mulatságos komédiát, amely nem bohózat, hanem egy kicsit kitágítja a komédia formáját a vaudeville és az operett felé, de csak éppen annyira, amennyire a témája és a levegője kívánja. Azért mégsem komédiázás, nem csupa színház, van benne valami emberi mag, amiből az egész ki van fejtve, organikusan.

A paripa, amelyet hámba fogtak, ha még egyszer meghallja a kürtök rivallását, megérzi a puskapor szagát, fölhorkan izgalomba jön, ágaskodik egy nagyot, de aztán önként visszahúzódik a hámba. A muzsikás, pezsgős éjszakák lánya, aki gazdálkodó, csörlő-pörölő falusi asszony lett, egyszer visszakerül a nagyvárosi éjszakába, mintha csak folytatná, amit évek óta abbahagyott, egyszerre kigyullad a nagy temperamentum szilaj tüzében, de reggelre visszajuhászkodik megint falusi gazdasszonnyá... Ez több mint egyszerű komédia.

---

Ez valami, ami élet és ezenfelül kitűnő színpadi lehetőség. Megmutatni a két ellentétes helyzetben, két ellentétes temperatúrára hevítve egy és ugyanazt az asszonyi alakot, úgy, hogy azért az egysége megmaradjon, a falusi gazdasszonyban virtualiter benne legyen a szilaj tüzű kokott, a kokottban a gazdasszony, - ez írónak való feladat, amilyet nem tud maga elé állítani sem a dilettáns, sem a mesterember és ha igen, hát menthetetlenül belebukik. Hogy ezt a nem könnyű feladatot Lengyel nagyon könnyen, játékosra egyszerűsítve oldja meg, hogy a darab mindvégig mulatságos és kellemes, az is mellette szól.

A pezsgő édes, de nemes ital, nem muszáj fanyarnak lenni, hogy jó legyen valami. Lengyel pedig jó pezsgőt tölt a poharunkba. Van benne alkohol, nem túl sok, de elegendő, pezseg is, az íze is jó, cukortartalma éppen annyi, amennyi kell, - ki az, aki többet kíván?

A darab kidolgozásában az író figyelemmel volt arra, hogy a főszerepet Fedák Sári játssza. Ezért alkalmat adott a művésznőnek, hogy olyat is játszhasson, amit legjobban tud és amit a közönség legjobban szeret tőle látni. De Fedák Sári nemcsak ezt csinálja jól, hanem a finomabb vígjátéki részeket is. Az első felvonás első jeleneteiben felvázolja az alak kontúrjait néhány markáns mozdulattal és aztán mindvégig megmarad bennük zökkenés nélkül. Megtartja a darab egységét. Ez jó, érett és komoly színész-munka.

Megérdemli azt a sikert, amit arat. Hegedüs nála mostanában nem mindig tapasztalt vervevel játszik. Finoman és szeretetreméltóan adja ki a darab egy érdekes melléktónusát, amely a második felvonást színezi és aktuálissá teszi: a békevilágot visszasíró, a mostani világtól undorodó hangulatot, amely benne van ma minden jóravaló emberben. Lukács Pál, Gál Franciska, Dénes György játékát kell még kiemelni az előadásból, amely minden tekintetben a darab színvonalán van és minden hatás-lehetőséget értékesít. Ez a színészeken kívül nyilván a rendezőnek, Vajda Lászlónak is érdeme.

Schöpflin Aladár