Irta: Baranyai Lajos
Mikor még hazánk folyói nem voltak szabályozva, a gyakori áradások alkalmával óriási területeket öntött el árjuk. Ezért a folyómedrek mentén széles sávban nagy területeket nem tehetett művelni, hanem mocsarakkal tarkított füves területek voltak ezek, melyeken azonban kedvére tanyázott és jól táplálkozott a sertés. A Dunántúlon, a Kárpátok és Királyhágó lábainál elnyuló – akkor még ki nem irtott – erdőrengetegek bükk- és tölgy-makk termésükkel, a talajokban élő gombákkal, férgekkel, csigákkal kitünően táplálták a sertést.
A honfoglaló magyarok új hazájukban letelepedve, csakhamar megkedvelték a sertéshúst és szalonnát, mely utóbbi ma is legkedveltebb eledele a vérbeli magyarnak.
Eleinte a Dunántúlon egy hosszúfejű, felálló fülű, pontyhátú, hosszú lábú, rövid törzsű, ordasba átmenő szőke sertés tenyészett, melyet „bakonyi” elnevezés alatt emlegettek. Ezzel szemben a goromba, nagytestű, széles, mély és hosszú törzsű, verestől a sötétbarnáig változó szinezetű „szalontai”-nak hazánk keleti részében volt a tenyészterülete.
A XIX. század elején azonban már e fajták a kereskedők, illetőleg az akkor irányadó bécsi piac igényeit nem elégítették ki. A szalontainak igen szálkás, goromba húsa, csekély szaporasága és lassú fejlődése, a bakonyinak a kisebb hizékonysága és kevésbbé megfelelő testformái miatt egy délről beözönlő sertés: a mongolica miatt ki kellett pusztulnia.
E jövevény, a napjaikban már általánosan elterjedt mongolica gazdasági értelemben véve tetszetős formákat mutat. Aránylag kicsi fején előre és félig lekonyuló, középnagy, szőrcsigákkal benőtt fülkagylókat visel. Tarkója elég erős ahhoz, hogy a keményebb talajban turkálva is megkereshesse kedvenc csemegéjét: gombákat, pajorokat, csigákat stb. A középhosszú s oldalt kissé domborodó nyak majdnem egyenes hátba és csak alig csapott farba megy át. Az oldalak elég íveltek, a szügy csak rossz tenyészetekben horpadt. A lábak nem hosszúak, hanem oszlopszerűek, erős, de nem durva csontúak és acélos inúak. Kemény körmei miatt birja a mongolica tartósan a lábonhajtást is. Kiselejtezik a felhajtott orrú, u. n. „ szuszká”-kat, a hajlott sörteélű és a fültő mögött behorpadt nyakú, valamint a hátul túlnőtt, gacsoslábú és puhacsüdű állatokat.
A bőr, körmök (turókarima, szempillák) feketék; megtisztítva azonban, szintelen a bőr. A szőrzet nyáron rövid és sima, télen göndör és nemezedő, mi a leghidegebb telekben is jó védelmet nyujt neki. (A nyakon és háton erős sörtékkel birókat ugyancsak kiselejtezik.) Szőrzete a világos és sötétebb árnyalatú szőke mellett lehet fekete és ordas szinű; némelyeknél a hasi oldal sárgásfehér és a hát fekete, melyeket fecskehasúaknak neveznek.
A mongolica ma is legkedveltebb sertésfajtája a magyar gazdának.
Edzett, amennyiben az idő viszontagságait: a nyári forróságot és a tél hidegét egyaránt tűri. A fertőző betegségekkel szemben is elég ellenálló. A takarmányok minőségét illetőleg igénytelen: megél gyengébb takarmányon is, de azért a jobbat szintén megtudja hálálni, mert ezen gyorsabban fejlődik és igen szép zömök, hosszú törzset növeszt.
Hizóba állítva azonnal zsírra hizik.
A hizlalás alatt csak 5-10%-ot kell kiselejtezni (rossz emésztő, beteg), a többi 4-6 hónap alatt 5 métermázsa szemes takarmány elfogyasztása után 1 métermázsa súlynövekvést ér el, és 85 % átlagos vágósúlyban 52–60% arasznyi széles szalonnát ad. Szalonnájából alig 10% töpörtyű marad. A kiolvasztott zsír ikrás, fehér, elég kemény.
Hátrányául emlegetik azt, hogy szaporasága gyenge: 4-5 malac. Kivánatos volna évente kétszer malacoztatni, mit megfelelő takarmányozás mellett jól elbir és szaporaságának növelésére csak szapora családokból hagyni meg mindig magdisznót.
