Völgyesi tanár könyveiről írván, egy másik, külföldi kollégájának könyve jut eszembe, azaz, hogy egy harmadik kollegának a könyvéről és gyógymódjáról írt tanulmánya.
Az az érzésem, hogy ez a könyv, így is, úgy is minden méltatás és vita nélkül, afféle kis mellényzsebbeli bibliává válik, hát itt sem akarok mássá tolakodni az első szerény ajánlóéjánál.
Különben még a címét sem tudom hirtelenjében. De már az eset pikantériája olyasvalami, hogy mindenképpen megszívlelhető.
Képzeljék el, hogy a vaskalapos és betűrágó vén Európában, egy francia ember, nem a tudós zsinatok szócséplésein keresztül, hanem a gyakorlat mindent leszerelő bizonyítékaival, áldásává tolakodott egy sereg nyomorultnak és ezt a leghivatalosabb kartársi szó erősíti meg felőle, egy svájci orvosprofesszor, Baudouin, kézikönyvnek szánt, de másként a leghivatalosabb tudomány nyelvén írt művében.
Akár harsonán fújná újra a világ fülébe, íme lássátok, a kor legszörnyűbb nyavalyájára, az akarat, az idegek, a lélek megrokkanására, megint csak nem az írástudói bölcsesség hozott írt. Sőt ez még semmi. Igéi nemcsak részt fognak kérni, de a főrészt fogják elfoglalni a jövendő kórelméletében, a pozitív, a testi betegségeket illetőleg is.
És az egész tudománya végtelenül egyszerű, akár a Jézus bizony-bizonyai. Úgy hívják, autoszuggeszció.
Azt a csudát teszi veletek pár tanáccsal, hogy még a meggyógyulásotok előidézését sem vindikálja magának, hanem tinektek saját magatoknak.
Mintha azt mondaná. Szándékod van élni erősnek, bízónak, vagy jobban szereted a romlásodat? Nahát ez senki mástól nem függ, csak tőled. Benned lakozik a csudadoktor. Mindössze hinned kell ebben.
A módszere olyan semmiség, hogy szinte kacagni való. (Zárójelben akarok itt megjegyezni valamit. Egy ember, körülbelül tizenhárom éve, testileg és lelkileg nyomorékon, észrevette, hogy voltaképp az úgynevezett közérzés, még ha fogfájásról is van szó, nagyobb felében elképzelés kérdése. Tehát legokosabb, ha ezzel próbálja kúrálni magát. Azt képzeli, hogy ő nem beteg. És ezt az érzést addig erősíti magában, míg úrrá lesz felette.
Ezzel meggyógyul. És az illető valóban meg is gyógyult! Mármost, ez az ember én voltam, aki itt ezt leírom és ami különös, nem félek a szerénytelenség és nevetség vádjától, mint aki megjósoltam 1918-ban a világháborút, egyszerűen azért, mert ezer és ezer ember fog erre éppígy rábukkanni, hogy mikor a rokkantságából meggyógyult, pont ugyanezt cselekedte. Nem bízott senkiben, csak magában és ez több volt a gyógyulásához, mint elég. És ez az egész.)
Emiatt azonban bizonyos bátorságot érzek, hogy a saját szavaimmal próbáljam megértetni annak az embernek a felfedezését és módszerét, akinek a nevére fogják keresztelni ezt a, - ha akarom régi, ha akarom új, - tudományt. Hiszen minden nagy dolognak az a forsza, hogy voltaképp a szemünk előtt volt, de nem vettük észre.
Igaz, hogy ez a csekélység teszi a zseniket. Mert hosszú annak útja, hogy amivel mindenki él jól, vagy rosszul, egyszerre csak valaki észreveszi, hogyan kell kizárólag jól élni vele.
Hát ezt a procedúrát mindenki hozzáférhetőleg és rendszeres módozatokban megtalálja a svájci professzor könyvében. Magam csak, mintegy az abban felsorolt adatok közé pockolom a magam esetét, mert mindig érdemesnek vélnék egy példát, valaki föltétlen igaza mellett is.
Nem tudtam koszlott idegeimmel dolgozni. De akartam. Ellenben észrevettem, hogy minél jobban akarok és erőltetem, annál kevesebb az eredménye. Erre elkeseredtem és lehevertem, azzal az érzéssel, hogy sohasem fogok többé dolgozni tudni, az élet nyomorúság és így tovább.
Ám ravaszul, az álmodozók módjára, voltak bizonyos mellékgondoltaim, hogy ez az állapot nem állandó, hanem majd megváltozik egyszer, mint ahogy volt már hangulatom a munkára. Dehát csak hadd csinálódjék bennem, ha magam elő nem segíthetem, legfeljebb az alattomos, és soha sem szűnő vággyal, hogy szeretnék nagyon.
Nos, ez az alattomos és nem szűnő vágy aztán megfigyelte, hogy a dolog, tényleg beválik. Csak el kell keseredni és kezünket lábunkat elereszteni, unatkozni, semmibe se fogni, egyszerre magától jelentkezik a kedv, akár az álom után ébredünk üdülten. Csak azt kell képzelni és nem akarni, hogy ez így fog történni.
Így volt és sikerült. És mivel sikerült, tehát alkalmazásba vettem. Sőt most, utólag, írásaimból látom csak, hogy nemcsak a munkára nézve alkalmaztam, hanem egyébben is. Úgy van! Tudatosan. Mindössze nem tudtam szörnyű jelentőségét. És talán el is feledtem volna az egészet, ha véletlen nemrégiben valaki meg nem kérdezi tőlem, hogyan dolgozom és annak el nem mondom így, ahogy itt és aztán kezembe nem jut a Coué mester gyógymódjáról való könyv.
Hát persze most még csak egyet. Ha valakinek, valaha valami sikerült, ez csak ezen az úton sikerült. Ezt már jobban megmagyarázza a professzor könyve. Ellenben az bizonyos, hogy az úgynevezett fejtegető írásmód, még az avatottak számára is sokszor nemcsak nehéz, hanem hozzáférhetetlen. Míg a példa, a mese, föltétlen megemészthető mindenki értelmének, tehát sohasem árt belőle, minél több és minél szimplább előadású.
Mentegetőzni akarok, bevallom, hogy szokásom ellenére, így személyileg szerepeltetem magam ebben a dologban, amit a jövendő legnagyobb ügyének tartok.
De ott kezdődött már, hogy a pszichoanalízissel az orvosok kezdtek átnyúlkálni a költőknek és művészeknek átengedett terepekre és ma már a kísérleti analízis diadalútját járja. Hát istenem! Megbocsássák ezt a viszonttolakodást, a tudománytalan prücsök részéről, a komoly hangyák. Hiszen az elv már nem szorul istápolásra, sőt a dolgok új átformálódásának a vezérjelszava, hogy az egyéni invenció, az ösztön minden és a többi, ami megtanulható, csak ennek segédeszköze.
Hogy nem megvetendő, sőt talán egyenrangú vele, példának hozhatjuk Baudouin doktor jóhiszemű, gondos munkáját, nagy kartársa elismertetése és megismertetése körül is. Hisz az ilyesmit természetesen a helyzet dönti el, hogy az idő a feldolgozó munkának az ideje, vagy az elmék tikkadt pernyerakása a szikrát várja.
Nohát, nem szűnök megismételni, amivel ezt a néhány sort kezdtem, hogy a Coué mester szikrájának lobogása a jövő világossága.
