(Athenaeum-kiadás)
Kosztolányi Dezsőnek valami nagy szerencséje van. Sohasem lehetett őt elskatulyázni semmiféle írói csoportba. Hogy úgy mondja, megelőzte a saját nemzedékét, nem sorozhatták őt sem az öregek, sem az ifjak, sem a régiek, sem az újak, sem a maradi, sem a haladi fiókok valamelyikébe. Amazokat megelőzte, emezekkel nem vállalt közös iramot, bárha együtt érkezett mindig a legjobb futókkal.
Ez áll Kosztolányi Dezsőről, a lírikusról és ez fog állani a prózaíróról is. A magyarázata pedig igen egyszerű. Kosztolányi Dezső nemcsak valami különös véletlen folytán ilyen magában álló valaki, amit egyéniségnek hívnak, hanem bármi körülmények közt ez maradt volna, úgy, hogy rossz pechjének kellett volna lenni, ha az ellenkezője történik vele, mint ahogy vannak és voltak kegyetlen s végzetes esetek is erre.
Kosztolányi Dezső azonban olyasvalaki, akit úgy hívnak, hogy ízig-vérig művész. Kosztolányiról, a lírikusról csak egyet lehet mondani, hogy tökéletes, úgy az érzések megzengetőjének, mint a forma virtuózának. Ám, ami szinte elképesztő előttem néha, az, hogy nem tudok rá esetet, hogy elért magasságokból egyszer is aláejtődött volna, ami még a legnagyobb nagyoknál is természetes, hasonló termékenységgel.
De ez az ember nem hiában szereti használni a boszorkányosság, bűvölet jelzőket az élet jelenségeire, mert csakugyan ilyesfélét képzeltet a szelleméről is. Sokszor ámulva futok végig egy semmi cikkecskéjét az újságban, hogy soha sincs ötlet fűszere, a hangulat cirogatása nélkül. Hát ez az ember megvalósítja a Seraptei asszony olajos korsójának meséjét! Meg, mégpedig ezer varázsízzel.
Fordulat, hajlékonyság, tűz! Ilyen szavak pattannak elém, ha bármely sorára gondolok. Sohasem unalmas, sohasem egyhangú, mindig ugyanaz és mégis mindig meglepetésszerűen más.
Most itt a prózaíró Kosztolányi Dezső. Mikor a Nero császárról írt regényét olvastam, azt gondoltam, ha ez az ember így kezdi, hol fog ez megállni? Ez Sienkievicz és Anatole France, de hogy semmi köze hozzájuk egy ékezetével sem, az bizonyos.
De ugyanakkor eszembejutott egy rég megjelent novellás kötete, ha jól emlékszem "Boszorkányos esték" a címe és már kisebb volt az ámulatom.
Az az érzésem, hogy ennek a könyvnek nem volt akkoriban megérdemelt sikere. Sőt nem hiszem, hogy tévednék, hogy az írót ez elkedvetlenítette. Mert semmi sem olyan leverő, mintha olyan próbálkozásokkal szemben ér igaztalan értetlenség, vagy indolencia, amit magunk becsesnek tartunk. És én azt hiszem, ez volt az eset.
Mutatja, a mostani prózaíró Kosztolányi buzgó vénája.
Azok a novellák, sokak hasonló és szerencsésen bevett kísérleteinek eléje vágtak mesétlenségükkel, neuraszténiás riadalmak torz állapotairól, amik kifejezhetőségben a líra és próza mesgyéjén zajlanak le.
De bárha, mondom, önmagukban is kész értékek voltak ezek a történetek, nem vesztek kárba, semmi fogadtatás után, az íróban. Mert úgy tetszik, szinte előmunkálatai voltak a mostani nagyobb lélegzetű műveinek.
Erről a "Pacsirta" regényről kellene azonban írnom végre. De bevallom, valami félelem tart vissza, hogy félreértenek. Mert amikor a kritikák, valami álszenvedelem szuperlativuszain csupa dicsmártásokban lubickolnak, akkor kénytelen megrebbent egy tárgyilagos megállapítás is.
De már ideírom, ha átfutott a fejemen. Én azt hiszem, hogy a Kosztolányi klasszikus tárgyú regénye után, ahol őszinteségben mindent mert, a messzi miliő miatt, ez a kis regénye több az ígéretben. Úgy tetszik nekem, bizonyos gyöngédségek fogták meg néha kezét, mikor írta és maradt mondanivalójából a tintatartóban.
Meglehet, hogy ezáltal jobban eléri, hogy megrendítsen, ezzel az egészen különösen megvilágított kisvárosi tragédiával, a szülői szeretet lemondásával, amelyet betetőz, hogy nem teremt boldogságot annak, akiért történik. Ez a csúnya, a zsarnok férjhezadni való lányuk.
Képzeljék el, hogy két életre való, kedves ember, szerencsétlenné válik, a legnagyobb emberi örömmel, a magzatukkal.
Hogy oka ennek a kisvárosi mindennél zsarnokabb levegő, túlzott aggályaival? Természetes. Ezt azonban minden utalás mellőzésével tárja fel Kosztolányi Dezső. Sőt valóban, kár így kirohanni pont a kisváros ellen. Jobban volna így megfogalmazva. Hogy az az aggályos levegő a végzet, amit bizonyos fajta emberek a metropolisokban is terjesztenek maguk körül. Ez nem vád. Csak tény. És hát a rémekre hajlamos lelkek mindenütt megesnek a hamis erkölcsök tanának.
Ez ennek a két derék öreg szülőnek tragédiája, amely szinte görög magasságokba emeli őket.
Lányuk távoztával egy pillanatra feloldódik róluk a varázs és akkor tűnik ki, mit nyújtott volna számukra az élet.
Egy hajnali hangulat mondatja ki az apával a legszörnyűbb ítéletet önmagára és a rosszul rendeződő dolgaira a világnak.
Azzal minden visszazuhan a köznapba. A lány hazatér. És nem görögtűz és revolverdörrenések végezetül, hanem az igazi nyomorúság, a posvány, a mindennap posványa nyeli el a lelkeket.
Be kell ismerni, hogy nagy ügy, kényes ügy és merészség kellett a megpedzéséhez. Ezért is van, nyilvánvaló, hogy míg a regény fő hőseinek lelki válságai elnagyolódnak, addig a külső miliő, a környezet érdekesebbnél érdekesebb élesvonású jellemei túlfeszegetik a regény kicsi kereteit. A novella vagy méginkább a dráma lendületei lüktetnek át a regény körülményeskedő, nyugodt elbeszélő módján s ez eredmény az, amit előbb mondtam.
E mögött a regény mögött valami vajúdó csönd marad és várakozást vet maga elé.
Beszéljek magyarán. Kosztolányi Dezső, szent hitem, hogy nem merítette ki ezt a témát. Sőt esküt merek tenni rá, hogy a dolog visszacseng benne. Talán más miliőt, talán más formát is fog még keresni ennek a különös és kincseket rejtő mondanivalójának. Lehet, hogy a regénye mellékalakjaiból olvasunk tőle nemsokára új regényt, más mesével. Lehet...
Egyszóval, amit még hozzátehetek ehhez, az, hogy ezúttal már nem lesz meglepetésszerű, ha meglepetést okoz majd zsenije újabb írásában. De amit jobban hiszek, az, hogyha íróról, az ő eredményeivel és sikereivel, még mindig azt írhatni, hogy szüntelen és kiszámíthatatlan emelkedőben tart, akkor ez több a dicséretnél.
Egyébként is a végére hagytam, hogy ez a kritika sokkal inkább az írótárs ámuló és meghökkentett szeméé, a másik gazdagságán és tartalékján, mint az olvasóé. Mert az ember, az olvasó csak azt mondhatja bennem is, hogy ez a regény jó így, amint van és nyereség a kézbevétele.
Tersánszky J. Jenő
