- Előszó helyett egy készülő könyvhöz -
A népmese, akárcsak a közmondás, a nép bölcsességének a kicsapódása. Nem tudomány, hanem bölcsesség. Életfilozófia. A közmondás leggyakrabban nem egyéb, mint népmese, nem is érti meg más, csak a nép, amelynek az ajkán termett.
Ha a magyar azt mondja: "Egyszer volt Budán kutyavásár" - csak az érti meg, aki ismeri a Mátyás köré szövődő legendákat. Ha angol tanító így szólna az eliszkolni készülő fiúhoz az iskolában: "Megállj csak, hátra van még a fekete leves" - a gyerek nem értené és rá se hederítene a fenyegetésre. De ha magyar gyerek hallja ugyanezt, alighanem siet a legvastagabb fedeles irkájával kibélelni kurta nadrágjának az ülőkéjét, készen minden eshetőségre.
Az ilyenféle közmondás nem egyéb mint csattanós vége a mese ostorának.
Mi európaiak olyan sokat változtunk az utóbbi századok során, hogy a hozzánk átszármazott népmese csak letűnt korok lelkületét tükrözi. A konzervatívabb négerek népmeséje: tükre az ő mai gondolkodásuknak, eszükjárásának. Olykor-olykor a mi népmesénk is árulója még a szívünk mélyén rejtve szunnyadó sóvárgásoknak.
Szeretjük, ha a pásztorlegény feleségül veszi a királykisasszonyt, mert a pásztorlegény mi magunk vagyunk és mindnyájunknak titkos vágyódásunk, legalább míg fiatalok vagyunk, hogy följebb küzdjük magunkat a társadalmi lajtorján, és miénk legyen szépség, hatalom és gazdagság - aminek mind jelképe és megtestesítője a hercegkisasszony.
Hüvelyk Matyi, Csihán királyfi, a Csizmáskandúr, gyengék és parányiak, s mert jómagunk is gyengék vagyunk és parányiak, örvendünk neki, hogy legyőzik az óriásokat.
A néger népmesékben a kis antilop jelképe a gyengének, vagyis a kisembernek és ez az oka, hogy a kis antilop legyőzhetetlen hős a feketék meséiben. Mennyire szereti a fekete mesemondó a kis antilopot! Ha szorongatott helyzetbe sodródik s már-már elkerülhetetlennek tetszik végzete - mindez csak azért történik, hogy annál több okosságról tegyen tanúságot, amikor a végén mégis mindannyiszor kivágja magát.
Nincsen egyetlen afrikai mese, amelyben a kis antilop marad alul. Hogyan is lehetne ez másként, hiszen a kis antilop magának a négernek a jelképe, a szerény üldözött feketének, aki századok óta szegezi szembe elpusztíthatatlan életrevalóságát, tréfára hajló kedélyét, szívós kitartását és furfangos elméjét olyan hatalmas ellenséggel, mint a tulajdon fajbeli zsarnokai és a fekete, fehér és sárga rabszolga-kereskedők, újabban pedig az országába betolakodó idegenek.
A néger született mesemondó, ha nem is adatott meg nekik, hogy szert tegyenek Aesopus hírnevére. Majd minden törzsnek meg vannak a maguk hivatásos mesemondói s ezek gyakran nagytekintélyű, nevezetes személyiségek, mint például a búsongó nép moaridi-jei.
A fiatalság oktatása mellett - amelyet beavatnak törzsük történetébe, dicső múltjába és az elszenvedett, megtorlásra váró sérelmekbe - feladatuk a mulattatás. Legpompásabb meséik közt is akadnak olyanok, amelyek sértenék az európai fület, nem mintha erkölcstelenek volnának, de mert illembeli felfogásunk különbözik az övéktől.
Ne feledjük, hogy Afrika túl van a - Pireneusokon. Nincsen olyan néger, aki el merné beszélni Perrault Szamárbőr-meséjét, viszont sejtelme sincs róla, mi botránkoztatja meg a fehér embert az ő meséjében "A főnök három fiá"-ról. (Ezt a mesét csak latinul mertem megörökíteni a búsongó népről írt könyvemben: Les Bushongo. Bruxelles, 1911.).
Semmiben sem olyan ötletes és leleményes a néger mesemondás, mint amikor arról van szó, hogy megfeleljen a gyermek kifogyhatatlan "miért" kérdésére.
Miért nem beszél az "erdei ember" (a gorilla)? Miért van olyan lehetetlenül hosszú nyaka a zsiráfnak? Hogyan kötött házasságot az első ember az első asszonnyal? Kitől tanulta az ember, hogy sóba hempergesse meg a pecsenyéjét? És a többi, és a többi.
A négernek minden kérdésre készen a válasza és ez a válasz egy mese. A meséből merített magyarázat mindig egyszerű és kézzelfogható. Képzelje maga elé az olvasó a mandrill-majom esetét, ahogy ezek a mesék beszélik el. Meg lehet-e állni nevetés nélkül? Nem csoda, hogy a hiéna is kacagott rajta - és még ma is kacag.
Egész könyvre való mesét gyűjtöttem a négerek közt. De csak kevés volt közülük az én füleimnek szánva. Néger hallgatósága volt a meséknek. Én csak úgy lestem el őket a tábortűz mellett, mint hívatlan hallgatózó! Rendesen nyomban följegyeztem őket s rajta voltam, hogy ragaszkodjam az eredeti szöveghez, amennyire csak a nyelvbeli különbség és emlékező tehetségem fogyatékossága megengedte. Nem is annyira a folklorista és a pszichológus kutató lebegett szemem előtt, mint inkább a gyermekek. Egy gyermekszem derűs csillogásában édesebb örömöm telik, mint a világ minden tudós akadémiájának tapsaiban.
És most átadom a szót a négereknek.
Torday Emil
