Tragédia

Ennek a kis novellakötetnek a megjelenése óta Móricz Zsigmond bő termékenységű alkotó ereje gazdagabb és teljesebb eredményekben is megmutatkozott. Képességeiről, írói kvalitásairól azonban a lehető legtökéletesebb képet adnak már ezek a fiatalkori novellák. Reprezentánsai az életábrázolás olyan hallatlan erejének és mélységének, amely a magyar realista irodalomban egészen egyedül áll és amely írójukat a nagy orosz regényírók közelébe helyezi. De nemcsak a kvalitások jelennek meg az érettség magas fokán a "Tragédia" négy novellájában, hanem Móricz művészi módszerei is pregnáns határozottsággal állapíthatók meg bennük.

Móricz Zsigmondnak, a regény- és novellaírónak, tipikusan drámaiak a kifejezési eszközei. Ez a drámaiság rendkívül mélyen rejtőző és alapvető lényege művészi módszerének, mert benne van az írói gondolkodásban, a stílusban, a kifejezési elemekben és a kompozícióban egyaránt. Ez a drámaiság az, amellyel módszerben is túlhaladja az előtte virágzó "analitikus" regényírást. Nem az író rámutatásaiban kapjuk az epikai folytonosság motivációját, hanem úgy, hogy a cselekmény mindig elemi akciókon keresztül halad előre. Nagyon szokatlan a múlt évtizedek vizuális, piktoriális hatásokat kereső irodalmában ez a tiszta történésre épülő stílus.

A Móricz-novellák vagy regények seholsem állnak meg dinamikus lendületű haladásukban. És hogy mégis annyira, olyan erősen, érzékien szemléltetőek, annak oka egyszerűen az, hogy ez az érzékítés tulajdonképpen a cselekmény és a mozgás szemléltetésében nyilvánul meg. A kifejezési módnak, a stílusnak ez a történésszerűsége és drámaisága vitte túl Móricz Zsigmond művészetét az analitikusok stílusán.

Móricz is analizál, de csak annyira, mint minden művész, tudatos kifejezésig emeli a dolgok gyökerében rejlő indítóokokat. Ezeket azonban a cselekményszerű megnyilvánulásokban kapjuk és nem az író fejtegeti nekünk, amint az az analitikusoknál nagyon gyakori. A történés elmondásán, a történéshez vezető dialógusokon kívül a harmadik eleme Móricz epikájának a reflexió, az alakok gondolatmeneteinek tömörített megadása. Azonban ezek a reflexiók sem szolgálnak öncélt az ő stílusában, mert azok szerepe is csak az, hogy a tettek explóziójához vezessék a történés folyását.

Móricz Zsigmond művészetének fundamentális drámaisága nemcsak az elemekben van meg, hanem sokkal mélyebben, a kompozícióban is. Az elképzeltetésnek és a stílusnak a drámaisága magában csak valamely dinamikus epikát jelentene. Az ő novellái azonban valóságos drámák, amelyek sokszor önmaguktól majdnem szétválnak drámai tagozódásokra, dialógusokra és hallatlan erejű lelkifolyamat-leírásokra, mintegy a színész számára a legmélyebb utasításokra.

---

Móricz novelláinak drámai kompozíciója a színpadi drámafelépítés örök alapgondolatát mutatja, történésfolyamatok végső kifejlését, a tömörített eredményt, a kirobbanásra terhes fordulópontot állítja be, amely egyben elmondja vagy sejteti az odavezető utakat is. A dráma ősi és legtisztább formáját, a görög tragédia formáját mutatják.

Ezt a drámai kompozíciót érdekesen meg lehet figyelni a "Tragédia" négy novellájában is. Mindegyik egy végső pontot, egy kirobbanást ad így, hogy ebben a kirobbanásban koncentráltan lobbanjon fel egy embersors úgy, hogy e fellobbanásban el is döntődjön. A Százszín selyem keszkenő parasztja megtudja származását és anyja megcsalatását.

Elmegy a földesúri apához és háborgó felindulásban követeli élete jussát, a Ciróka-maróka legénye két gyerek játékából érzi meg a férfi sorsát a nővel szemben és ez az érzése szerelmét és életét válaszútra és fordulópontra viszi. A drámaiság természetesen nem jelent egyúttal tragédiai fordulatot. Móricz az élet tragikus voltát éppen a kompromisszumos letörésekben és lázadások kényszerű megszelídüléseiben érezteti meg.

A harmadik novella A hiba szintén eseményevolúció végső eredményét és eldőltét adja, legmélyebben és legerősebben azonban a cím-novella, a Tragédia. Egy ember, aki még sohasem lakott jól, életének maximumát akarja kiélni az első jóllakhatás alkalmában. De ez a szándéka, ez a vágya sem teljesülhet és szörnyű, groteszk tragikumban semmisül meg, húsos tányér fölé hajolva viaskodik egyetlen kiélés lehetőségéért, teljesebb emberségéért, viaskodik tragikomikus, megrendítő harcában az élettel és halállal.

Mint az igazi tragédiák, a Móricz novellák is végső pontjukon az emberi sors válságos mélységeit és a végzetet éreztetik meg. És az emberi sors beállításában mérhető le igazán az ő művészi aktivitása. Mert éppen beállításainak sorsszerűsége és végzetszerűsége az, ami az ő aktivitását önmagába zárja, ami miatt ez az aktivitás végső lemérésben, társadalmi hatásában önmagába hullámozva semmisül meg.

Móricz Zsigmond csodálatos erővel és szuggesztivitással mutatja meg, hogy milyen az élet, de még rejtetten sem azt, hogy milyennek kellene lennie. Az élet olyan, mint amilyen és csak az maradhat. Végzetszerű hatalmak vannak, amelyek ellene szegülnek minden emberi, egyéni beavatkozásnak. Élettanulsága, amit a Fáklyában később félre nem érthetően szögez le, minden elvégeztetett, de semmi meg nem oldódott, sem nem tisztázódott. Nem mondja, hogy minden jól van a világon, de azt igen, hogy nem lehet másképp a világ.

Ez a végzetszerű életérzés hozza őt megint közel a görög tragédiai szemlélethez vagy még inkább az ázsiai fatalizmushoz. Az életszintézis, amit művészete alkot, mint a legigazibb faji tragédia jelenik meg, dinamikus temperamentum, cselekvésekben fel-fellángoló életérzés, azonban ennek a temperamentumnak és életérzésnek aktivitását egy fatalista világnézet passzivitása morzsolja össze.

Hevesy Iván