Eszkimó regény

Ejnar Mikkelsen: A jégmezők fia

Eszkimó regény. Magyar nyelven az első e nemben. Ejnar Mikkelsen, a híres dán sarkutazó írta.

A könyv megérdemli a fokozott figyelmet. Nem azért, amire az ember az első pillanatban gondol, a téma egzotikumáért, s írójának, a dán kapitánynak, érdekességéért, hanem azért, mert Ejnar Mikkelsen elgondolásában nemesen emberi, megoldásában tisztán irodalmi regényt írt. "A jégmezők fia" közelebb visz az eszkimók megismeréséhez, mint száz meg száz útleírás, mert több azoknál, testtávolságból, helyesebben, lélektávolságból mutatja meg az eszkimót, az embert, minden örömével, szenvedésével, égő gyűlöletével és végtelen erejű megbocsátásával.

A jégmezők fia: Szakavakiak, az eszkimók vezetője, akit nyers, ősi ösztönei, pompás fizikuma és világos látása predesztinálnak erre a szerepre. Vadász és halász, mesterségének művészi tökélyén. Kereskedő. A fehérek minden évben ellátogatnak Alaszka északi vidékére, ahol az eszkimók tanyái húzódnak.

Itt cserélnek Szakavakiak és társai a fehérekkel, halcsontért, prémért, halzsírért, bőrért, lisztet, cukrot, süteményeket, csecsebecséket. Az egyik hajót összeroppantja a jég, a hajó személyzete elmenekül egy másik hajón csupán két fehér matróz marad vissza, mielőtt a cserét végrehajtották volna. Élelmiszerük, csecsebecséjük, mindenük van, az eszkimók kénytelenek meghajolni javaik, erejük előtt.

Az első, aki beadja a derekát, Igluruk, Szakavakiak felesége, az egyetlen eszkimó asszony, akinek nem kell dolgoznia, aki csak cicomázza, szépíti magát, mert a férje, Szakavakiak, így akarja. Igluruk félvér. Az apja fehér matróz volt, aki egy tavasszal, amikor kikötöttek a partokon, megejtette az egyik eszkimó lányt. Joe, a visszamaradt matrózok egyike, fehér furfanggal eltávolítja Szakavakiakot, és Igluruk Joe szeretője lesz.

A regény eddig élesen, egyszerűen adja a történetet. Háttérben, a sarkvidék, az eszkimók különleges élete, elől, a színen, a regény hősei. A regény kvalitásai eddig, széles, nagyvonalú keret, pergő, ütemes megindítása a cselekménynek. Ejnar Mikkelsen - úgy érezzük - jól megtanulta a regényírás mesterségét.

De ettől kezdve, majdnem a regény végéig, egészen más értékei bontakoznak ki az írónak. A sarkvidék végtelen fehér lepedőjén egy furcsa eszkimónak, de mégis, egy igaz ember életének filmje pereg, mind gyorsabb, mind szédítőbb tempóban. Szakavakiak megtudja, hogy Joe elcsalta Iglurukot, Üldözésükre indul. Joe és Igluruk megneszelik ezt és menekülnek.

Ám Szakavakiak elől nehéz menekülni. Ő ismeri az egész sarkvidéket és a fáradtság nem kezdi ki tagjait. Döbbenetes belső tűz, a bosszú sarkalja, korbácsolja, röpíti előre, de Joet és Iglurukot még ennél is nagyobb erő készteti menekülésre, a rettenetes félelem, Szakavakiak, az ősember bosszúja elől.

És folyik a hajsza. A sarki telepeken időző fehérek Joe és Igluruk pártjára állnak, sőt - Joe ravasz és elhiteti a bennszülöttekkel, hogy Szakavakiak megőrült - az eszkimók is elfordulnak fékevesztett vezetőjüktől. És Szakavakiak dacol mindennel, emberekkel, elemekkel, végzettel. Már-már eléri, már-már kitölti bosszúját, de a sarki ember réme, a jég, egy véletlen folytán kisodorja a nyílt tengerre. Joe és Igluruk fellélegzenek, megszabadultak. És Szakavakiak hosszú ideig ott kint a nyílt tengeren is csak a bosszújával tud foglalkozni. Egyedül csak azért akar megmenekülni, visszajutni a partra, hogy megölhesse a feleségét és megrontóját.

Félig megfagyva találnak rá fókák után vadászó eszkimótársai. Megmentik. Szakavakiak, féktelen gyűlölettel a fehérek iránt, visszajut újra egy fehér telepre. Skorbut dühöng az éhező fehérek között. Smith kapitány, régi barátja, aki mindig jót tett vele, rábírja hogy segítségért siessen a gyűlölt fehérekhez.

És Szakavakiak, elpusztíthatatlan gyűlölettel szívében a fehérek iránt, megmenti a fehéreket. Itt, ebben a pillanatban fenséges, gigászi az eszkimó, ember, aki maga is szenvedett és aki már csak a szenvedést és a szenvedőket érti meg. Szíve mélyén a gyűlölet lassan megenyhül és visszaformálódik eredeti, ősi lényegévé, szerelemmé. Új asszonyt vesz magához. Douglamanat, de nyomokban, sejtésekben megérezni, mindörökre Iglurukot szereti.

S a regény is azzal végződik, hogy messze, régen, elfelejtve a bosszút és az emlékeket, Szakavakiak az egyik fehér barátjával drága prémeket küld Igluruknak, akiről tudja, hogy a fehérek városában él. Prémeket küld neki, hogy azt pénzzé változtassa és térjen vissza hozzá. De Igluruk, a fehér kultúra minden nyavalyájával testében, már nem térhet vissza többé Szakavakiakhoz. Egy éjszaka, részegen, elvágódik a havon és reggelre ott találják megfagyva holtan. És Szakavakiak hiába várja már Iglurukját...

Eddig a regény. Beláthatatlan perspektíva: az emberi jóság, a szerelem, a megbocsátás örök és egy volta. Az élet végtelen szimfóniája, eddig ismeretlen hangszeren, egy eszkimó lelkén eljátszva! A vadság, leegyszerűsítve igaz valóságára, a meztelen gyűlöletre, közvetve tehát a szeretetre. Gyűlölet és szeretet, milyen messzire látszanak egymástól s mint minden emberi tulajdonság, milyen közeliek, milyen eggyek. Szakavakiak nagy a gyűlöletben, de még nagyobb a megbocsátásban.

Lelke feltárul, mint a hómezők végtelenje s felbomlik, megolvad, mint a kristálytiszta, átlátszó jég. És az író, elbújva, láthatatlanul a történet mélyén, meghatódva ott áll és szinte mondja: Látjátok, ez Szakavakiak, az eszkimó aki belekóstolt a fehérek megrontó kultúrájába és megundorodott tőle. És a lelke gyökerén mégis ott rág, ott rombol a fehér faj mérge: a fehér asszony. Nem tud szabadulni tőle, nem tudja elfelejteni többé...

Ejnar Mikkelsen könyvét Ács Géza fordította dán eredetiből kiválóan. A könyv a Népszava könyvkereskedés kiadásában jelent meg, egyszerű, ízléses köntösben.