(Megnyitó egy Ady-ünnepély előtt)
Ma öt esztendeje halt meg. Mi az értelme annak, hogy az élők, kik itt maradtak, összegyülekeznek, halálról és róla együtt beszélnek s egy gyászünnepélyen, az ő verseit mondogatják, ki a halottak élén jár?
A halál az egyetlen múzsa. Őt nevezték hajdan a gondolkodók megihletőjének, ki sötét ujjával figyelmezteti őket a határra, a küszöbre, hogy minden ítéletüket hozzá viszonyítsák. Mérték az, mely nélkül hamisan mérünk. És fájdalom, mely nélkül hamisan érzünk. Általa találjuk meg helyünket a világban és egymás között. Gondolj arra, hogy száz év múlva mi lesz itt, ezen a helyen és kinn az utcán és lakásodban, te nélküled, ti nélkületek, mi nélkülünk, hogy micsoda arcok emelkednek majd a nap felé és nézik az eget s akkor hirtelen megérted, hogy minden hazugságon túl ez az a testvériség, mely összeforraszthat bennünket.
Ha sohasem halnánk meg, akkor boldogok lennénk. De nem hiszem, hogy dalolnánk és nem hiszem, hogy a többiek figyelnének a dalra. Csak az istenek élnek örökké, kik tudják, hogy nem halnak meg és az állatok, kik nem tudják, hogy meghalnak. Ők a soha-el-nem-múló jelenben mozognak s nincs se múltjuk, se jövendőjük. Az ő örökkévalóságuk azonban daltalan. Pusztán az embereknek adatott meg, hogy beszédes dalt mondjanak, szavakkal énekeljenek el, melyekkel egyébként hétköznapokon apró-cseprő dolgukat közlik.
Így történik meg a varázs, hogy a szavuk, melyek csak a fogalmak jegyei - személyek, tárgyak, cselekvések váltói, - a mi szájunkon mást is jelentenek, mint amit jelentenek, szebbet, nagyobbat, mindent egyszerre, mert távlatot nyernek attól a végtelen titoktól, mely mindnyájunkra várakozik, csillogását és árnyékát a rejtélynek, melyet mindnyájan magunkban hordozunk, mikor a világra születtünk, csodálatosan élni egy darabig és aztán nemsokára csodálatosan elpusztulni.
Ez oldja föl nyelveinket. Nélküle a költészet értelmét vesztené és szemérmetlenség lenne vallani, ezer magánügyünkről, csókról és sebről, mámorról és fejfájásról. Dalolhatunk, mert elmúlunk. Zarándokok énekét az emberek énekei. Mindig több rejlik bennük, mint amit érzékelünk. Cserébe azért, hogy a megsemmisülés gondolatát átfogjuk s emlékezünk kezdetre, végre, az egész életre, a változó igét, az ezer-színű jelbeszédet kaptuk, melynek édességéhez mérve keserű az ambrózia és savanyú a nektár.
Ne hívjuk tehát a költőt halhatatlannak. Régi szólam ez. Hívjuk inkább halandónak, mert ő az igazi halandó, ki mindenkinél jobban tudja, hogy meghal és naponta meghal mások helyett is. Aki a halállal szemben bátor, annak nincs képzelete. De a költő, ki maga a képzelet, mégis szakadatlanul farkasszemet néz vele s merész félelemmel, gyönyörű rettegéssel, hősi gyávasággal tekinti a veszedelmet, mely olyan iszonyú, hogy nevet sem lel rá. Céltalanul viaskodik azzal, akit lebírni úgysem lehet. Sírkövet akar állítani önmagának, akár az ó egyiptomiak, kik a szarkofágok fedelére a bolyongó léleknek kimintázták a múmia hasonmását.
Ő is így tusakodott vele. Félt tőle, de eléje ment, megnézni. Nem állhatott ellen a nagy hívásnak, melyben fölismerte a végzet szózatát. Az Úr nagyon szerette őt és "tüzes, gyors" szívet adott neki. Testét rontva, önmagát perzselve, öntudatosan-öntudatlanul majdnem öngyilkos lett, hogy egészen meg ne haljon az időben. Hasonlított ahhoz a bíborköpenyes, koszorús pythagorikus filozófushoz, ki beleugrott az Aetna lángoló torkába, csak azért, hogy hírt hozhasson az embereknek a halálról.
De a görög bölcs nem jött vissza. Csak érc-saruit találták meg a kráter peremén. Ő azonban itt hagyta dalait s bennük visszajön, vall a titokról. Most is beszélni tud. Mindjárt meghallják, mit látott ott.
