|
A szobor és én - levél Nagy Miklóshoz
Kedves Barátom!
Azt kivánod tőlem,hogy irjam le lapodnak, milyen érzései vannak az olyan embernek, a ki mint modell ül a saját szobrához. Azt látom ebből, hogy ezt te valami különös élvezetnek tartod. Legalább is úgy kérdezed, mint a hogy kérdeznéd, mit érez egy ember, a kinek például a lábát vakarják.
Hát erre én azt felelem neked: hogy minden attól függ: vajjon viszket-e a lába az illetőnek? Mert ha viszket, akkor mennyei kéj, de ha nem viszket, akkor csak alkalmatlan csiklandozás. Hát az én lábam nem viszket – és igazán azt gondoltam magamban, mikor a szép szőke ifjú finn szobrász, Sailo Alpo fölkeresett, hogy le akar mintázni, a mit Filtsik István (egyik beszély-alakom) mondott, mikor egyszer a te rajzolód, Dörre Tivadar, a falujában utazván, le akarta a vázlatkönyvébe rajzolni. - Köszönöm, nem kivánom; nincs már nékem szeretőm.
Bizony már nekem sincs. Sem azokból, a kik szoknyában járnak, sem azokból, a kiket a görögök fantáziája látott el toilette-el és nem Monaszterly és Kuzmik. Maholnap elhagynak a múzsák is, a hiúsággal pedig régen szakítottam. A szobrász azonban rokonszenves ifju, nem akartam egyszerűen megtagadni a kérését.
- Hát minek lesz önnek az a szobor? – kérdeztem tőle töredezett németséggel, mert finnül nem tudok.
Mert azt hittem hogy ő tökéletesen beszél németűl, csak később tudtam meg, hogy ő meg rólam hiszi azt. S ebben a hitben beszélgettünk vagy két hétig, mig valami gazember felvilágositott bennünket. Ez volt az első kölcsönös csalódásunk. Elmondta, hogy a kész szobrot majd a helsingforsi múzeumba küldi. Ott aztán keresnek egy hozzá hasonló finn-koponyát, egymás mellé teszik a kettőt és épitik tovább a magyar-finn rokonságot.
No, erre csakugyan elég jó lehet az én fejem is, hát ráálltam, hogy ülök neki, de figyelmeztettem, hogy kezdjen mindjárt hetven évesnek mintázni, mert az eltart vagy húsz esztendeig, míg engem annyiszor odakaphat a Stróbl műtermébe, a mennyiszer szükséges. Hanem Sailo Alpo is ravasz emberke a maga nemében: -Niksz, nuksz. Ich werde Sie hier machen in seinen zimmer. - A lakásomra hozatta az anyagot, az állványt, a fejmérő körzőt s egyéb szobrász-szerzszámot. Mikor aztán minden együtt volt, odaálltam nagy resignáczióval: - No hát most már itt vagyok, tessék a fiziognomiámmal rendelkezni.
- Hohó, - szólt a művész – nem oda Helsingtora. Először is az úr lelkéről akarok egy kis mintát. Ehhez körülbelűl három nap kell. Igen megörültem a finn könyveknek, melyeket Jalava és mások fordítottak, de melyekről eddig semmit se tudtam. A művész elolvasta a „Szent Péter esernyőjé-t, továbbá két kötet apró elbeszélést, majd így szólt: - Most már tisztában vagyok önnel. Most már kezdhetjük a külső hüvely formálását. A délutáni órák voltak kitűzve, 3-tól 5-ig. De ez csakhamar lehetetlen időnek bizonyúlt, mert a mint leültem, azonnal letapadtak a szemeim. Majmuna álomtündér suhogó sobogó szoknyája szelével megérintett. Ez az egyetlen asszony még, a ki varászerővel bír fölöttem.
Sailo Alpo azonban nem akart egy alvó írót. Arra kért, tegyem át az üléseket délelőtt 11-re. Nem ért semmit. Délelőtt is legott elaludtam, mihelyt eleibe kellett ülnöm s egy pontra szegeznem a szememet.
A művész kétségbe volt esve, de én legalább gazdagabb lettem egy tapasztalattal: „Ha álmatlanság gyötör, állj be modellnek.” Egy szó, mint száz: nagy viszontagságok között vittük annyira, hogy a szürke, idomtalan anyag lassankint engedelmeskedni kezdett a fiatal mester újjai alatt s napról-napra jobban fölvette az én alakomat.
És hát most már megvan és abban is megfelel a szobrokhoz kötött követelményeknek, hogy nem igen hasonlít hozzám. Nem tagadom, sokat szenvedtem, mert néha órákig kellett állnom egy helyen, úgy hogy a lábaim elzsibbadtak. De nemcsak én szenvedtem, a szobrász is sok keserűséget állt ki a látogatóim kritikája alatt. Egyik ezt kifogásolta, másik azt.
- Kerekebbnek kellene lenni a fejnek. A szegény művész elszomorodott ilyenkor s mint egy modern Sisiphus, újra kezdte az egészet, de hányszor! Hasztalan. A látogatók mégis többnyire azt mondták:
- Nem az igazi… Tudja isten, még se az igazi. Néha annyira ellentmondók voltak a jóakaratú megjegyzések és tanácsok, hogy a Sailo Alpo homloka elborúlt a tanácstalanságban: „Istenem, mit csináljak hát?” - Ne adjon semmit a megjegyzésekre – tanácsoltam neki. – A milói Vénusz még ma sem lenne kész, ha alkotója minden észrevételt honorálni akar. Hanem, tudja mit csináljon? Gyúrja át a nyakkendőmet ferdén lecsúszottra, mert ez a csinos bog a nyakamon és a jó vasalású kabát zavarja az embereket. A művész szót fogadott, egy két mozdulatot tett a nyirkos agyagon és íme a nyakkendő balra csúszott. Jöttek azután is a látogatók, nézték a szobrot, meglátták a ferde nyakkendőt, elmosolyodtak és szóltanak egyik úgy, mint a másik:
- Ejnye, de tökéletes! Mikszáth Kálmán |