Fényes Adolf

Pontosan öt esztendővel ezelőtt - 1918 december havában - szerepelt utoljára Fényes Adolf a nyilvánosság előtt. Odakint, a falakon kívül csupa zavar, kusza bizonytalanság, az emberek lelkére napról napra, szinte óráról órára, újabb nyomasztó ború, fekete felhő rakódott, marcangoló kétségbeesés gyötörte a tiszta tekintetű, tiszta lelkű embereket, vad üvöltés, öklök mutogatása, züllött gonosztevők riasztó tűzcsóvái adták a kor lelkének teljességét.

Benn a kiállítási teremben pedig egy álomvilág nyiladozott meg a szemlélődő előtt, képek sorakoztak fel egymás mellett, mindegyik az elsüllyedt múltat, a festő fantáziájában lejátszódó eseményeket idézte vissza. Furcsa tájak, mesekönyvbe illő városok, várak, utcák, terek, házak töltötték ki a vásznak felületét, bibliai hősök, romantikus figurák élték le valószerűtlen, fantasztikus életüket Fényes Adolf e korból származó képein.

Az úgynevezett "korszerű" művészet hadakozó szálláscsinálói rendszerint türelmetlenek ellenfeleikkel szemben, de még fokozottabban türelmetlenebbek azokkal a művészekkel szemben, akik sem "velük", sem "ellenük", magányosan járják művészetük útját, magukba tekintve érlelődnek, dolgoznak és boldogulnak a maguk módja szerint. Fényes Adolf is azok közé tartozik, akit az izmusok mindenkori katonái könnyen elintéznek. Valahogy elfeledkeznek róla, hogy az irányok elhervadnak, újabbak nőnek föléjük és mégsem ölthet magára mindenki minden új szezonban új meggyőződést. Lelkiismeret kérdése ez is.

Elvégre a művésznek, ha csakugyan az, tisztázni kell minden vonatkozásban, hogy mit jelent rá nézve valamely művészi irány, áramlat. Megfelel-e a kultúrájának, készültségének, vérmérsékletének és elsősorban lelki berendezésének a vehemens erővel feltoluló új irány, nem bénítja e meg munkájában, nem kényszerül-e tettetésre, hamisításra?

Fényes Adolf fölött vagy mellett elviharzottak a különböző irányok. Ő egyszerűen tudomást vett róluk, mert általában mindenről tájékozódik és - nincs tovább. Viszont ez nem jelenti azt, mintha kábult mozdulatlanságban leste volna az idők járását, fejlődött, mélyült ő is, csak éppen a fejlődés iránya, a kitűzött cél volt más, mint amit az izmusok katekizmusa minden hívő lélekre ráparancsol. Fejlődött, mélyült, pedig mintegy harminc esztendős múlt áll mögötte.

E három évtized igazolja a művészt, hogy nem maradt ott azon a területen, amelyet a maga számára lakhatóvá tett, továbbűzte őt az örök kielégületlenség. Folyton új partok, hívogató térségek tünedeztek fel előtte, meg kellett ismerni, birtokába kellett venni azokat is. A kezdet reménytelen naturalizmusától a romantikus tartalmú, primitíven megfestett képeiig hosszú az út és a periódusok okszerűen következtek egymásra egészen az utolsó fordulóig.

Kifejlődésük folyamatos, viszont igaz, hogy a romantikus korszak nem magyarázható előzményekkel. Itt a belső rugókat, a lélek titkos kamaráit kellene felkutatni. Nyilván valami súlyos válság eredője ez az elkanyarodás. Képzőművészeti fejlődési elmélet, stílkritika nem ad kulcsot a művész e salto mortaléjához. Szóval másutt kell keresni az okokat. Mindegy! A képek előttünk vannak, a művész így fest, már mintegy tíz esztendeje fest így, tehát valóságos helyzettel állunk szemközt.

Fényes Adolf ezúttal is hű maradt önmagához. A lepergett öt év alatt tovább haladt pályáján. Nem torpant meg. Igaz, hogy nem szakított a múltjával. Hágár elűzetését, Rebekát a kútnál ábrázoló vásznai, sziklavárai, várostromai, nőrablása, hegyibeszéde és sok más képe a közelmúlt termékeihez kapcsolódik és velük szoros rokonságot tart fenn. A témák még visszatérnek, de a képek már mások. Fényes Adolfban feléledt a táj szeretete, a természeté. Nem az amely a romantikus képeken önkényes összetettséggel jelentkezett, hanem mondjuk így: a "köznapi", a bennünket környező természet szeretete és átélése.

Fényes Adolf új stílusát valahogy így lehetne körülírni: Hagár elűzetése, Rebeka a kútnál vagy a nőrablók érdemes témák és méltók arra, hogy a festő feldolgozza, de a bodros fehér felhők mögül kitekintő ég kéksége, az alföldi tanyák, a nyár poézise szintén megérdemlik, hogy a festő feléjük fordítsa tekintetét. A világ telve van szépséggel, még a mai nyomorúságos élet, szégyenletes tengődés közepette is egymásra találhatnak az alkotó művész és a szűzi közönyösségben megnyilatkozó természet.

Új képei valószerűbbek, megcsinálásukban több a tárgyilagosság és a szeretet, mint előbbi vásznaiban. Furcsa formájú, nagyon is önkényesen kialakított hegycsoportjai, völgyei, városai helyett egyre inkább szóhoz jut a hazai föld, hazai flóra, sőt egész sereg képén már mellőzi a romantikus témákat, szelíd tanyai házak fehérlenek a végtelenbe vesző hazai ég boltozata alatt, aranysárga búzakeresztek dombosodnak a letarolt szántóföldön.

A művész lassan, de egyenletes ütemben távolodik szeszélyes álmaitól, visszatér az erőt, szilárd támaszt adó valósághoz. Visszatér, de gazdagabban. Álmainak színes hímpora ott tündököl a köznapi témákból feldolgozott munkáin, a titokzatos űr felett való lebegésnek lendülete nem szűnt meg akkor sem, amikor elhagyta az álmok országát. E lendület tartalmasabbá teszi új képeit, növeli mélységüket és különös zománccal vonja be szépségeiket.

Ez a művészet nem igazodik aktuális programokhoz, éppen ezért sokan részvétlenül haladnak el mellette, mások viszont magukba fogadják, gyönyörködnek megnyilatkozásaiban és nem törődnek a távolabbi vonatkozásokkal.

Hogy kinek van igaza?

Majd tíz év múlva talán megkapjuk a választ.

Bálint Aladár