Csehov Ivanov-ja a Vígszínházban

1.

Ivanov a koraérettség s a korai halál drámája. Kétféle halál van, ha a felosztást jelző szavak első hallásra nem is látszanak pontosaknak: természetes és mesterséges. A természetes halál gyakran mesterséges, az öngyilkosság legtöbbször természetes halál. Az értelem azt a halált tartja természetesnek, amely a meghaló ember akaratából következik be, s mesterségesnek azt, amely akarata ellenére, beleegyezése nélkül végez az emberrel.

A beteg vagy öreg ember még duzzadhat az életvágytól, még tervek, ambíciók, szenvedélyek hevíthetik, még nem telt be az élettel, talán még meg sem barátkozott vele, de betegség támadja meg, háborúban golyó éri s elnémul, amikor még beszélni, talán harsogni akart. Ez a halál mesterséges, a legtöbb ember halála katasztrofális.

Vannak azonban emberek, akik úgy buknak ki az élet hintajából, mint ahogy a túlérett, már rothadó gyümölcs lehull a fáról. Rendszerint öngyilkosak, de nem mindig a saját kezükkel vetnek véget életüknek, hanem az ösztön homályos és céltudatos tervszerűségével keresik fel azokat a helyeket, ahol - megadják magukat. Ők a halál igazi önkéntesei, az ő haláluk a természetes vég.

Ivanov természetes halállal fejezi be életét. Nem találja már a helyét a földön, illúziói elvesztek, a boldogság kék madara elszállt a fejéből. Nem történt vele semmiféle katasztrófa, nem érték olyan csapások, amelyeket nem lehetne kiheverni, nem zúdultak rá ember fölötti csalódások, nem álmodott olyan álmokat, hogy a világ kinevethette volna.

Lassan, észrevétlenül szétmállott. Kiégett. Hol? Hogyan? Miért ily korán, - harmincöt éves korára? Nem tudja senki, de nem is kell ezt magyarázni. Ez van. Ez az alak él, Ivanov az utcáról sétált fel a színpadra. És amikor elénk áll, tudjuk, hogy már csak néhány napja lehet hátra. A halál költészetét hozta magával.

Csehov a kesernyés csalódás és az édes halál költője. A megsebzett szíveket szereti simogatni és legszívesebben a temetőben sétál. Az irodalom Csajkovszkija. Micsoda virágok nőnek a földben, melyet néhány óra múlva elhagy a nap? Milyen gondolatok születnek még az agyban, mely holnapra péppé válik? Flaubert az élet dezillúzionálódásának írója, Csehov az illúzióit vesztett ember végvonaglásait sóhajtja felénk.

Flaubertnél végül fáj az élet, itt azzal kezdődik, hogy fáj s aztán értelmetlenné válik. Ivanov öt esztendővel ezelőtt feleségül vett egy zsidó lányt. Szerette. Vállalta a felelősséget, hogy elszakítja családjától addigi életétől, mely makacs átkokat szór utána. Az öt esztendő elmúlt és Ivanov szíve kihűlt. Miért? Gazdagsága elúszott, birtokát gaz veri fel, lovait eladja a " titkára". Rendbe kellene szednie a vagyonát... minek? Az emberek körülötte isznak, fecsegnek, kicsinyeskednek, el kellene menni közülük... hova? miért? Szeret egy leányt, a leány szerelme felriasztja az ifjúság kísérteteit... lehet hinni nekik? S ha lehet, szabad-e?

Jönnek a mardosó vádak. Nem benne van-e a hiba? Nem erkölcstelen-e? Nem vétkezik-e, amikor nem szerelmes halálosan beteg feleségébe, hanem egy másik leányra gondol, egy másik nőre! A természet kegyetlensége ítélkezik már itt s nem Ivanov beszél. Az élő élet nem szorul önigazolásra, a kiégetteknek van szükségük magyarázatra, amikor cselekvésre gondolnak. A tört ember magyaráz s a természet vádol: bűnös vagy, gyönge vagy, pusztulj. Így látják a rokonok, a barátok, az ismerősök is, akik még mind egészségesek.

A renaissance-kor túláradó egészségében égig halmozta a tetteket, melyeket mi bűnösöknek bélyegzünk, - de ki beszélt akkor erkölcstelenségről? Ivanovot gazembernek nézik, mert nincs már életereje. Határozatlan, aggodalmaskodó, félénk, reménytelen. És gyöngesége mögött erkölcstelenséget szimatol a hiú és közönségesek egészséges orra. A felbomló életerő erkölcsileg is felbomlónak látszik, bármennyire is a legjobb, legnemesebb szándékokkal van teli a kiégett ember. Ivanov eleinte még tiltakozik a bűn réme ellen, de aztán szinte keresi.

Ez fogja kezébe kényszeríteni a revolvert, amellyel már régóta kacérkodik. S miután már semmiben sem hisz, ami után szemébe vágja feleségének a zsidóság vádját, amely már nem vád hanem inzultus, s házasságra gondol, amelyhez nincs ereje és kedve, meghajtja fejét a "gazember" szóra és szíven lövi magát. Köszönöm. Erre volt szüksége.

Az életképtelenség és erkölcstelenség e látszólagos kapcsolatának megrajzolása mestermű.

Földi Mihály