Thomas Mann, Kosztolányi Dezső regényéről

Kosztolányi Dezső Nero-regénye "A véres költő" Stefan I. Klein fordításában németül is megjelenik Konstanzban, Oskar Wöhrle kiadásában. A német kiadás elé Thomas Mann ezt az előszót írta:

München, 1923. Május 23.

Izgatottan válok meg kéziratától, ettől a császár és művész-regénytől, mellyel Ön betöltötte, sőt fölülmúlta azokat a reményeket, amelyek a "Magische Latere" novellái óta az Ön finom és erős tehetségéhez kötődtek. Fejlődése aligha lehet meglepő annak, ki már az Ön kezdő munkáinak örvendezett. És azért mégis meglepőnek szeretném nevezni az ön "Nero"-ját, azzal a hozzátevéssel, hogy ezt a szót műalkotásra alkalmazva igen erős dicséretnek érzem.

Azt jelenti ez, hogy a mű több, mint a műveltség és egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke, hogy egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból származik, lelkünket erős újszerűséggel érinti, s olyan emberiességgel, mely fáj, annyira igaz. Ez a költészet mivolta és hatása. A többi akadémia, - még akkor is, hogyha forradalmasan hadonászik.

Ön nyugodalmasan szokott formában szabad és szilaj, valahogy nem sejtett könyvet adott. Ön felöltöztetett kétségtelenül jól tanulmányozott korszerű ruhába, mely egyetlen pillanatig sem hat jelmezesen és színházisan, egyetlen pillanatig sem hat régészetien, mert oly könnyen és magától értetődően viselhető, - Ön, mondom, felöltöztetett történeti nevek alatt emberi lényeket, kiknek bensősége a lelkiismeret legmélyebb mélyéből fakad.

---

A művészetről való kaján és szemérmetesen büszke tudását beleömlesztette a véresen fájó dilettantizmus regényébe s ezáltal elmélyítette az élet minden mélységét és mélabúját, minden borzalmát és nevetségességét. Irónia és lelkiismeret, ez a kettő egy és a költészet alapját alkotja. Nero sokszor vad, szilaj és nagy, kétségbeesett ájulatában, de mint alakot föléje helyezem Senecát, ezt a mesterien sima költő-udvaroncot és sophistát, ki azért valódi bölcs, igazán nagy irodalmár és kinek utolsó órái annyira megráztak engem, mint kevés dolog az életben és művészetben.

Hasonlóan pompás az a jelenet is, hol ő és a császár fölolvassák költeményeiket és kölcsönösen hazudoznak egymásnak. De ez a jelenet nyilván nem is hasonlítható ahhoz a másik jelenet átható szomorúságához, mely nekem talán az egész munkában a legkedvesebb, ahhoz, hol Néró fokozódó dühében és gyötrelmében, mint igazán és emberien sértett, hiába akarja megszerezni Britannicus kartársi bizalmát, annak a Britannicusnak a bizalmát, aki a kegyet, a titkot bírja, aki költő s aki művész voltának csöndes és idegen önzésében a gyámoltalanul erőszakos császárt közönyösen ellöki magától - a pusztulása felé.

Igen, ez jó, ez kitűnő, ez mesteri. És több ilyesmi van a regényben, melynek sajátságos meghittsége különben nemcsak a lelki benső emberi életben, hanem a társadalmi életben is érzik, egészen könnyű, erőfeszítéstől mentes mozdulattal képeket s jeleneteket bűvölvén föl az antik világváros életéből, melyek nagyon érdekes társadalmi bírálatul szolgálnak.

Örvendek, kedves Kosztolányi, hogy Önt mások előtt is üdvözölhetem e szép munkája alkalmából. A magyar névnek, melynek Petőfitől az Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd és az Ön ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, kik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik.

Igaz híve:

Thomas Mann