Egy rablógyilkosság története öt felvonásban, 27 képben
Mi a lelkiismeretfurdalás?... az ember félelme az önmaga által felidézett lappangó életveszély miatt. Machbethnek nincs lelkiismeretfurdalása azért, mert a két ártatlan kamarást megölte, ellenben beleőrül abba, hogy egy öreg embert, Duncan királyt leszúrt. Büszke rá, hogy mint hadvezér megszámlálhatatlan embernek gyilkosa volt, de ezt az egy gyilkolást nem bírja el.
Miért?... Mert amazokból haszna volt, ebből kára, amazokért dicsőség borítja, (a két kamarásért sem fenyegeti veszély), de a királyért bosszút fognak állni megmaradt fiai, a hatalom párthívei, saját ellenségei, mindenki, aki az ő kezében összpontosult hatalmat meg akarja szerezni.
S ő maga ezt annyit analizálja, annyit számítja, s oly intenzíven érzi, hogy nem bírják el idegei. Míg az ember nem tudja, hogy száz öles szakadék szélén jár, s hogy csak annyi föld van lába alatt, amire éppen lép, addig épp oly biztosan sétál, mintha a város piacán volna. De amint megtudja: menthetetlenül beleszédül a mélységbe, nem bírja el agya a veszély félelmét.
Lelkiismeret: az hogy az ember jobban tudja mind azt a motívumot, amit ellenségei ellene kijátszhatnak, mindazt az igazságot s mindazt a valószínűséget, amelyre támaszkodva mások neki életveszedelmet hozhatnak.
Lelkiismeret kínzása: hogy az ember ezt a belső tudást nem bírja el. A veszély félelme hamarabb megöli, mint maga a veszély.
A Macbeth esete voltaképpen az emberi lelki élet gyarlóságának illusztrálása.
Az emberből az objektív ítélet mindig hiányzik. Míg a célra vár s vágyik, addig csak a célt látja, semmi ellenvetése, semmi ellenérve nincs: amint megtörtént a gyilkosság, minden elvész, ami addig pozitívum volt, s csak a visszatorlás, a fenyegető veszély érveit látja tovább.
Tehát nem érdemes bűntényt elkövetni?
Valóban nem érdemes, de ez nem tőlünk függ: Machbeth, a társadalom által nagyra nevelt tömeggyilkos ezt az egy gyilkosságot nem volt képes külön elbírálni míg nem tette: szenvedélye sodorta. Csak mikor megtette, akkor ébredt a jogi s büntetőügyi következmények tudatára s ugyanolyan fokú szenvedéllyel támadja önmagát, mint előbb áldozatát.
Írni: cselekedni.
Írást produkálni: valami életeseményt bemutatni.
Mondják vannak írók, akik lassan, kínlódva írnak, minden szót százszor megfontolnak, a leírt mondatot kihúzzák s másikat iktatnak helyébe s naponta néhány sort írnak a régi szöveghez.
Ezt én soha sem tudtam megérteni, mert én nekem az írás mindig a legkönnyebb közlési mód volt. Ha ismerek egy eseményt s el akarom mondani másoknak, elmondom valahogy élőszóval is, de ha írásban mondom el, akkor is csak épp közlöm, a leggyorsabban, legrövidebben vagy legpontosabban, amint az esemény rám visszaható energiája kényszerít.
Shakespearenél ugyanezt találom s valóban úgy is nézem a darabjait, mintha utána együtt fognék vele ülni a kávéházban s majd megbeszéljük a részleteket hogy, hogy sikerült. A fődolgot nem, mert mit mondjon az ember írótársának a fődologról. Arról nem lehet beszélni, hogy amit közöl mily nagyszerű, mennyire fontos, milyen pompás és örök értékű: ezt az ember egyszerűen tudomásul veszi s ha beszél egymással, szavak nélkül érezteti meg az egész lényéből sugárzó elismerésével.
Ma este rettenetes fáradtság fogott el, meddő küzdelem a színészek játékával szemben, már a harmadik felvonásra teljesen kimerített az emelt, egyszínű hang, a kiabálásnak ez a kínzó áradata. Igaz, nagy dolgokról van szó, gyilkosságról, lelkiismereti furdalásról, szellemekről s meghaltak visszajáró lelkéről, de ennyi kiabálás, az mégis sok.
A harmadik felvonásban már elaludtam, a szempillám küzdött az álommal s le-lecsukódott, mintha egy váróteremben ültem volna s az egyhangú zsivajt hallgatom, ha néha felriadtam, csodálkozva néztem, hogy mindenki friss arccal s éber szemmel néz s engem teljesen elhagyott az éberség... De miért?... Annyira kifárasztott az előző négy napi színház s a dolgoknak másnapi átgondolása?
Folyton a néző s ítélő kettősségében voltam. Az első felvonás itt is szép, friss, mintha szellő fújdogálna az életnek e képén: Machbeth gyilkol s a gyilkosságtól megijed. Mennyire egyszerű, mint egy gyermekmese, mint Shakespeare s az élet mindig. De aztán jönnek az esetből, a kiindulásból következő dolgok, a bonyodalom, a cselekmény...
Folyton mondtam magamban: nem hiába, akármit is csinálnak a színészek s a rendező, ez a legjobb darabja Shakespearenek. A legegyszerűbb, legemberibb, a legkevésbé komplikált, még talán a színpad is legkevésbé érzik rajta, mind nem segített, a boszorkányok jelenete a VI. Felvonásban már oly fárasztóan, álmosítóan hatott, hogy ezeken a buta szavakon, hogy:
süljön főjön e habarcsba
tüzesgyíkszembékaháj
varjúvalőkutyaszáj
cettorokból aszott mumja
büdösbanka fejebúbja
zsidóvesebakepéje
tiszafaszúróstüskéje... stb. stb.
egyszercsak aludtam s aludtam s a következő kép után elmentem a színházból, szédülve és szinte ájuldozva a csömörtől.
Jó hűvös este volt, szerencsés idő a színházaknak ez a hűvös június s amint magamhoz tértem, elképzeltem a londoni kocsmát, ahol egy kancsó méhser mellett ott ült a sarokban Shakespeare a nagy homlokával, tunya testével, s tűrte agyondolgozott fáradtságát az ivó cimborák ömlő beszédét s néha-néha felvillant benne egy szónál: ezt jó volna el nem felejteni, de csak inkább hagyja, passzívan elfolyni az emberekből bugyogó áradatot és fel nem fogni belőle semmit, hiszen ha kell, úgyis van, az egész élet minden perce gazdagabb, mint hogy az ember feldolgozni győzze... s minek is, magától jön az, a fantáziában élő ember tolla alatt ugyanúgy buzog a valóságos élet, mint magában az életben...
Leültem az asztalnál, rendeltem egy porció sós sült halat s egy korsó sört s én is hallgattam s ettem, idegen nyelven szóló emberek beszédében úszva.
Végre a brit drámaíró rám nézett szép fényes, nagy barna szemével, amely mintha külön élne s fényes dióbarna karikákon kérdett, kis mosollyal, mégis no, kis izgalommal: milyen volt az előadás.
Hallgattam. Vontatva mondtam:
- ...Márkus Emma a természet csodája, hatvankét éves s nem látszik harmincnál többnek, ilyet nem látunk többet... De persze, nem Jászai... Jászai Mari ebben a szerepben volt a legnagyobb: az ő Ladyje a mennydörgést és a földrengést éreztette meg ... Márkus Emma csak szép volt és gyöngéd és passzív, szinte megijedtem, mikor bement a megölt királyhoz, hogy szép fehér kezét vérrel bemocskolja...
Bakó olyan szép férfias alak, gyönyörű feje van, valaki azt mondta a hátam mögött, hogy kifogástalan akt... Igaz, hozzátette, hogy : "az még nem predestinál valakit a Machbethre, hogy kifogástalan aktja van..." Egy úr komolyan mondta: "nagy a testsúlya, csekély a fajsúlya..." Gál? "mintha törpe királyi ruhát lop és lötyög rajta".
Mindenki nevetett, Shakespeare is. No, ő egyelőre, fölényesen nevet, mert biztosítva van az utókor véleménye felől.
- Nekem? Nekem nagyon tetszett. Én ezt tartom legjobbnak az ön eddigi öt darabja közül. A legegyszerűbb, a legigazságosabb. Nincs annyia hatásra kihegyezve, mint máskor... Nagyon jó...
Móricz Zsigmond
