Szavalás és vers

A versek elmondásáról tartott a minap Babits Mihály előadást. Bár csak kivonatos hírlapi ismertetések közölték az előadás tartalmát, egy-két észrevételt legyen szabad mégis megtennem a költő kétségtelenül jogosult álláspontjára.

Babits Mihály szerint az előadott vers olyan, mint a napsütötte táj. A domináns benne: a napfény, a hegyek, a völgyek, a lombok, a színek csak annyiban fontosak, amennyiben hozzátartoznak a sugárzásból és árnyékból kialakuló képhez. A vers: a táj, az előadás: a napfény. Az előadó mindig hamisít, mint ahogy hamisít minden kommentátor, amikor olyan részletet magyaráz, amit a költő homályban akar tartani. A költő, célja: a tökéletesség, már pedig a tökéletesség egyet jelent a befejezettséggel. Mire való hát az interpretátor, aki felesleges és művészellenes feladatra vállalkozik, amikor a könyvvers befejezett egészéhez a maga művészetéből is hozzá akar adni.

Bátor vagyok ellentmondani ennek a dogmának és azt vitatni, hogy amit Babits a versek interpretálásával szemben felhoz, az csak a tökéletlen interpretálással szemben áll helyt. Minden olvasás: néma interpretálás. Az olvasóra sem lehet rábízni a verset a meghamisítás veszélye nélkül.

Aki olvassa a verset, az is hangsúlyozza a szavakat, az is érez ki muzsikát a sorokból, az is igyekszik engedelmeskedni az olvasás menetében a vers belső és kifürkészhetetlen s külső és versmértékbe tördelt ritmusának. Az olvasó is felolvas, csak - némán. Aki tehát az interpretálástól félti a vers tökéletességét, az joggal féltheti a kinyomtatástól is. S az meg kell hogy elégedjék a versnek azzal a tökéletességével, amit a vers belső szépségeinek a bezárt íróasztalfiók biztosít.

A baj másutt keresendő: az interpretálás tökéletlenségében. Még nem alakult ki a versmondásnak az a stílusa, mely tökéletes és maradéktalan teljességgel engedelmeskednék a modern versnek. Egyszer régen, Bartók Béla mondotta e sorok írójának, hogy a modern magyar műdalnak azért nincsenek európai sikerei, mert nincsenek még énekesek, akik azt el tudnák énekelni. A Schubert-dalokon Löwe-balladákon felnőtt énekesgenerációnak merőben idegen maradt az új magyar dal manierja.

A modern magyar versnek is azért kell még hosszú időkig döngetni "kaput, falat," mert még nem alakult ki a vers elmondásnak az a stílusa, mely hamisítás nélkül tudná reprodukálni e nagyszerű versek csodálatos szépségeit.

Mint minden költőnek, az elmondás szempontjából minden versnek külön stílusa van. A reprodukáló zeneművészet sokkal régibb, sokkal inkább elmélyült és kiterebélyesedett, mint a szavalóművészet. Ezért van az, hogy egy Chopin-nocturne előadásától egész más stílust követelhetnek meg, mint egy Beethoven-szonáta eljátszásától. Bachot nem lehet úgy játszani, mint Debussy-t, Verdit énekelni kell, Wagnert deklamálni.

Petőfit nem lehet úgy szavalni, mint Arany Jánost, Babits-verseket nem lehet úgy elmondani, mint ahogy az Ady-verseket kell. A romantikus versek egész más előadó stílust követelnek meg, mint a Kassák-versek. Valaki kitűnően szavalhat Arany balladákat, de suta értelmetlen és szentségtörő lesz, ha Adyt akar interpretálni.

Nem követek el nagy bűnt az általánosítással, ha azt mondom: a színészek tették tönkre a szavalást. A színpad egészen más követelményeket ró az előadóra, mint a szavalás, ha az eszközei többé-kevésbé megegyeznek is. A színészek, akik ezt cselekedték s a közízlés, amelyik tekintélyektől megfertőzötten ezt tűrte, ott kezdték a tévedést, ahol az eszközök hasonlóságát összetévesztették a feladat hasonlóságával. Így történt, hogy a versek elmondásánál olyan stílust formáltak ki, amilyet tőlük az éppen uralkodó színpadi stílus megkövetelt.

Amikor a színpadon deklamáltak a Nagy Imrék, Kainzok és a Theatre Francais megcsontosodott stílusú művészei, akkor deklamálták a verseket is. Minden szavalat akkor egy-egy rétori teljesítmény volt. Harsogó pátosz, orgonáló hang, széles gesztusok voltak a szavalás eszközei. (Ez az előadásmód ma már népkörök hazafias ünnepélyein és középiskolák önképzőköreiben található meg.) Amikor színpadon a deklamálás helyébe a természetes beszéd lépett, a kothurnusos szavalást a természetességre törekvő előadás váltotta fel.

Ez volt a naturalista színjáték átültetése a versmondásba. Ez a stílus valóban hamisít. Kezdték minden pátosz nélkül mondani a verseket, kezdték elsikkasztani a rímeket, bűn volt a versmérték megéreztetése s az volt a legjobb szavaló, aki a verset a legtökéletesebben hamisította át - prózává. Holott a vers szavaknak, rímeknek, értelemnek, ritmusnak, a magánhangzó csengésének, a mássalhangzó zörejének, a gondolatnak és érzésnek misztikus összekeverése, titokzatos és fölfejthetetlen összehangolása.

Az előadónak egyetlen kötelessége az, hogy megszólaltassa a költő minden eszközét. Ne tegyen hozzájuk s ne sikkasszon el belőlük. A beszéd eszközeivel rekonstruálja a verset: rímeljen az előadás, ahol rímelt a vers, daloljon, ahol dalol a vers, az élő szó ritmikájával ringassa hallgatóját a vers lekottázhatatlan belső ütemébe. Pattogjon a jambus, harsogjon a hexameter, csengjen a rím, csilingeljen az alliteráció s rímből, ütemből, ritmusból, a szavak zenéjéből, értelméből, hangsúlyából, időmértékéből szülessen újra maga a vers. Aki nem így mond verset, az vagy hamisít vagy sikkaszt.

Hogy Babits képéhez ragaszkodjunk, vers és szavalat közt az a viszony, ami a táj és tájkép között. De a szavalatnak ez a módja csak: fénykép. Csak a gondolat formáját, az értelem vonalait adja, de elsikkasztja a rímnek, ritmusnak színét a szavak belső muzsikáját.

A verselmondásnak divatos típusát képviselik azok, akik megjátsszák a verset, (Beregi Oszkár.) Mindent kihoznak a versekből ami színpadszerű, amit játszani lehet, alakítani, a színészet eszközeivel reprodukálni. Ők a vers megjátszható tartalmát adják. Ezt talán tökéletesen, de a verset biztosan tökéletlenül. A versből absztrahálják a drámát, ezt kitűnően megjátsszák, de megölik a verset. Az ő produkciójuk s az elszavalt vers között mérhetetlen távolságok maradnak.

Ám azzal a hasonlattal is vitába szállhatunk, mely a vers tájával a szavalat tájképét állítja szembe. A valóban jó szavalatban maga a vers éled újra. A kinyomott vers nem versebb az elmondott versnél. A vers csak addig könyvvers, amíg kéziratban van meg a ládafiában. A szavaló torzíthat, de az olvasó majdnem mindig torzít. Minden meg nem értett költőt - az olvasók értettek félre.

S arra is volt már példa, hogy az olvasók - félreolvasásával - szemben a verselmondók állították helyre a költő és az irodalom közti viszonyt. A szavalat nem lefordítása élő beszédre az írott versnek. Az előadó ugyanannak a művészetnek ugyanazon a forma-nyelvén szólaltatja meg a verset, mint amelyiken az író megalkotta.

Könnyű a muzsikusnak, aki valami elmagyarázhatatlan muszájból a teremtés autonómiájával választja meg zenei gondolatához hangszerét. Tud zenekarra komponálni s tud zongorára, más-más dalt szerezhet tenoristának és basszistának. A költő emberhangra komponál, - hiába mondja Babits, hogy csak néma olvasónak. Az olvasó úgy élvezi a verset, mint a muzsikus, aki partitúrát olvas. Van, aki így is tökéletesen hallja a zenét, van, aki olvasva is tökéletesen is érzi a verset, de nagyon-nagyon kevesen vannak ilyenek.

Aki jól mond el egy verset, az nem tesz mást, csak az élőszó eszközeivel megeleveníti a költő betűkbe temetett eszközeit. Ezt a megelevenítést Babits minden olvasóra rábízza. Holott a verselmondó nem más, csak finomabb érzékű, tökéletesebben rezonáló, csalhatatlanabb ihletű, biztosabb ítéletű, egyszóval: őszintébben átélő - olvasó.

Dettre János