A fügefalevél
Tanulmányok és megjegyzések a női lélekről, testről s mindkettő díszeiről.
Van a nőknek egy érdekes fajtája, amelyről azt mondják, hogy veszedelmes, régi mitológiákból és babonából vett névvel démonnak és vámpírnak nevezgetjük mostanság. S csakugyan az e fajta nő ártó szellem, vérszopó.
Van démon lányok közt csak úgy, mint asszonyok közt, a tisztességes nők világában épp úgy, mint a félvilágban, polgári és arisztokrata körökben és paraszti sorban. Ismeri őket az irodalom s az élet. Ilyen volt III. Napoleon híres barátnője, Castiglione grófnő, Balzac Contes drolatiques-jaiban Impéria, Maupassant Unsage című novellájának hősnője (a Rondoli lányok kötetben), ama Báthory Erzsébet, akinél a sors különös büntető visszavágásaként a démoniság nem férfit, de fiatal leány-életeket pusztított, a börtön négy fala közt is szerelmi hódolatokat arató Haverda Mária, kezdő típusa Madame Bovary, aki a démonság fegyverével, amellyel még nem tud jól bánni, önmagát is halálra sebzi, démonná fogja magát élete további nem ismert folyamán kinőni egész bizonyosan Maupassant bájos Yvettje is, ez a lelki hajlam csillan meg a Toldi szerelme Bosnyák Erzsébetjében, s maradék nélkül démon Ibsennek vizionáriusan éles, pompásan és nagyon elevenné rajzolt, vonzó és undorító gondolat-hetérája, Hedda Gabler.
Mindazonáltal az ártó gonosz nők közül a fogalom körének szűkítésével azokat nevezik démonoknak, akik élesen elhatárolódva a lelki repedtsarkúságtól és a nymphomaniától, a patológia és az egészség határán kötél táncolva, annyira szeretik, akit szeretnek, hogy romlásba, pusztulásba, halálba szeretik. S mi is ezeket fogjuk démonoknak nevezni.
Van-e férfi démon?
A csábító, a lady-killer, a bigámista, Don Juan, Fausblas, Casanova s az effélék egy sem az. A csábító egyszerűen gonosztevő, a bigámista olyan gyáva, ügyetlen, ravasz, mint a váltóhamisító, körülmények rabja, semmi más, paragrafus-taposó. A don juanok a testiség pillanatának őrültjei. Igaz, hogy szerelmük romlást hoz az áldozatra, de nevezhető-e szerelemnek az őket fűtő érzés? S ha igen, akkor sem szerelmük teszi tönkre a nőt, hanem a szerelmüket követő, belőle folyó események: csalódás, bánat, szégyen s mind ami ebből már magától, a férfi közbejötte nélkül következik. De akár gonosztevők, akár hiúság-óriások, mind az önzés hősei.
A nő, a démon nő nem társadalom és paragrafus ellen lázadó, kiapadhatatlan csókszomja nem nevezhető önzésnek, hisz a gyönyört, amely éltető levegője, még fokozottabb mértékben nyújtja, mint veszi. Nem akarata diadalmaskodik a férfin - mint ahogy a csábító ellenben legelőször is akaratával nyűgözi hatalma alá a nőt - hanem lényének bűbájos illata, a szeméből, csókjából, mozdulataiból áradó szerelmi elektromosság ejti rabul a férfit, akit sokszor - az első jóllakás után - nem is tartana már vissza, engedné futni, de a férfi az, aki nem megy, nem tágul mellőle, mert lelke, érzékei fogva vannak.
A démon tehát olyan emberfajta, amely csak nőstény példányokban látható a földön.
A démon, ha feleség, derült egészségben szaggatja egyik férjét a másik után, elnyüvi őket, mint a ruhát, s ha az egyiket sírba tette, szerez magának másikat. Élete tiszta, nem kicsapongó, lelke nyugodt, törvényt nem sért, társadalmat nem bont s ha megöregszik - ő maga sohasem tudja, hogy démon - bájos meghatottsággal, ismerősei nevetségére így beszél: "Szegény jó megboldogult első uram ezt mondta - szegény jó megboldogult harmadik uram így szokta - szegény jó megboldogult negyedik uram ezt tette ..." Ám arról ismerszik meg, hogy az esetek legnagyobb részében több férfi özvegye, mint ahány gyerek anyja.
Lány korában - még mindig a tisztességes nők világában maradva - ő az, akinek a szájából a csók hídján kimondhatatlanul jó és fájó, versekben földöntúliaknak nevezett gyönyörűség anyagi és szellemi patakja viharzik át a férfi szájába. Ő az, ha jegyesünk, akitől pattanásig ajzottan, a lépcsőházi búcsúcsók ízével még ajkunkon kis szerelem-kofákhoz rohanunk. Ő az az eskető pap előtt villódzó szemmel, telten ívelt és dagadó kebellel álló fiatal asszony, aki mellett ványadt, sápadt, tétova roncs már a "megboldogult" jelölt.
Ez nem hisztéria, nem nimfománia. A nő a férfinek az élet égetése ellen enyhítő flastromocska. Itt mindössze az történt, hogy a flastrom, körülborítván az egész férfit, nemcsak a fájó rész baját szívta ki, de az életet. Különben is nem fölösleges itt újra megemlíteni, hogy a hisztéria inkább szerelem-gátló, mint fokozó, hogy a nimfománia szörnyű s aránylag ritka betegség, s hogy amit Pesten hisztériának neveznek, az egyszerűen komisz erkölcstelenség, ha szépen akarom mondani, hetairizmus. Nagyapáink még zamatos magyar szóval jelölték az ilyen "jófélét".
Ezek az öntudatlan és tisztességes életű démonok a legveszedelmesebbek. Ezt a változatot én részemről vámpírnak lennék hajlandó elnevezni. Az életben bár több van belőlük, mint gondolná az ember, az irodalom alig foglalkozik velük (Maupassant: Un sage).
Már most átbillenve a tisztességtelenség világába, azzal az úri leánnyal találkozunk először, aki nem annyira félszűz, mint inkább félhetéra, jobban mondva, testben egészen szűz, lélekben egészen hetéra. Ő az, aki szerelmi vallomásokat küld híres íróknak, aki olyan ösztönszerűen fut híres férfiak után, mint csibék a fiastyúk után, ő az, aki ha melléd ül, egész lénye egy felkínálkozó szerelmi kehely, ő borul nyakadba sötét folyosón, ő ér hozzád ingerlőn s aztán mit sem akar tudni az egészről, mint a nap, amely hólyagosra szívja a fényét meg nem szokott ember bőrét s gurul tovább a maga útján.
Az ilyenekről mondják a nyárspolgárok: - Érdekes Leány! Ha íróhoz közeledik, már messziről fölismerhető erről a vijjogó jel-kiáltásról: - Mester! Mester! Az irodalom gyakran feldolgozza - bőrét, amelyből gyenge novellákra, szab pergamenkötést. Az életben a háború óta gyakori.
Rendszerint ebből a báb-állapotból fejlődik ki, de más kereszteződés eredménye is lehet az úri asszony démon, aki nem tévesztendő össze az úri asszony hetérával. Nevezzük őket U I-nek és U II-nek, amivel nemcsak találó jelölésüket fedeztük föl, de a romboló német tengeralattjárókra (1914-1918 világháború!) terelve az olvasó figyelmét, épp ideillő gondolatkapcsolatra tapintunk.
Az U II. Egyszerű lény: úgy dől el, ahogy a fa felfelé nő, ő a szerelem gourmandja, aki azonban sosem rontja el a gyomrát. Sokat, sok helyt, de módjával! - ez a jelmondata. Persze köztük is van jó és gonosz, pénzéhes és önzetlen, finom és közönséges. Bővebb tanulmányozása azonban pillanatnyilag nem érdekel bennünket.
Az U I. már nagyon közel áll az utolsó csoporthoz, a hetéradémonhoz. A háború óta Pesten igen elszaporodott, aminek szerintem kizáróan gazdasági oka van: sok fiatal leány megy idősebb emberhez feleségül, s a családi életnek gyermekekben folytatása sosem járt olyan felelősséggel, mint ma. Megfordítva a dolgot, az ilyen nő nagyon szeret fiatalon öregebb férfihez menni feleségül s szenvedélyesen egyke-mama. Különösen megdagad a számuk politikai rendszer-változásokkor.
Ezek villódznak, mint a meteor, keresztül látogatottabb elegáns helyeken, ezek karja és válla fehérlik az Operában, amikor éppen nem a födetlenség a divat, ezek voltak Károlyi ideje óta minden kormány és életforma kimagasló vagy kimagasodni akaró férfi alakjai mögött az elsőrangú díszháttér. A megvesztegetésig hasonlók a tűzön-vízen keresztül szenvedélyes szeretőhöz, aki megcsalja az urát, kockára veti gyermekei hírét, pillanatonként játszik az életével, hogy újra meg újra beléolvadjon a számára egyetlen lehetséges csók gyönyörébe, - amely csókról is, aki adja, a férfi csakhamar fölfedezi, hogy nem egyetlen a világegyetemben, sőt igen sok ilyen csók izzik az űrben egy egész sorozat - hogy ne mondjam, tejút - férfiajkon.
Őnagysága szóval szenvedélyesen és őszintén szerelmes több férfibe, akik felváltva s egymásról mit sem tudva birtokolják, s az a szomorú és figyelemreméltó a dologban, hogy az e fajta nő nemcsak hiszi, hogy szenvedélye őszinte, hanem tárgyilagosan is megállapítható, hogy igenis, szerelme kizárólagos szenvedély s mint ilyen, őszinte is, a furcsa csak az, hogy egyszerre három kizárólagos őszinte szenvedély lakik szívében, agyában és érzékeiben. De hát ötlábú borjú is van a világon, az igaz, hogy jóval kevesebb. Ezt a típust rajzolja egy kiváló dráma, amely fiókomban várja halálomat - tisztán a hálás utókorra való finom figyelemből.
Ez a démon-csoport még a vámpírnál is veszedelmesebb, mert a vámpír kiszívja a kiszívható vért: a férfi összeseik, mint a felfujt kesztyű és meghal. Pont. Viszont az U I. Bármelyik szeretőjét, aki éppen rájön e szerelmi ötlábúságra, az őrületbe, a testi és lelki legteljesebb züllésbe hajszolhatja egy sokakkal közös kizárólagosság nyilván létének megállapítása. Elhiszem, hogy Tibetben tisztelik a kilenc ujjú embert - e réven menekült meg a legszörnyűbb kínhaláltól az utolsó percben az agyonkínzott és merész Savage Landor.
Magamnak is bizonyára sok álmatlanságot okozna, ha egyszer fölfedezném, hogy kedvesem szájában a külsőhöz mindenben hasonló, de egész picike orr nőtt. Ilyen démont rajzol Balzac a Cousine Bette híres, többel rejtve nősző kishivatalnok feleség alakjában, mindazonáltal azzal a különbséggel, hogy nem annyira szerelmi élete, mint inkább e szerelmi élet társadalmi következményei, mások sorsára való visszahatásai vannak előtérbe vastagítva.
Ez a legérdekesebb és legfontosabb démon-válfaj, mert fiziológiai és pszichológiai rejtély s mégsem patológikus jelenség. Az életben nehéz felismerni, mert kétszínű játékát igen ravaszan űzi, s ha egyik kedvese felfedezvén a valót, faképnél hagyja, egy-két napig, esetleg hétig oly halálosan beteg - s ezt a legkomolyabban mondom - a csalódástól, hogy egy közönséges erős férfi bele is halna, féléven belül.
Az irodalom viszont nem foglalkozott még vele eleget, s ha igen, egészen hibás szempontokból nézte. Legpompásabb megfogalmazása Az ember tragédiája Forradalom színében található, csak az a kár, hogy Madách tisztán színpadi, megjelenítés-könnyítő okokból az egységes alakot ketté vágta: marquisezá és sansculotte-leánnyá. De még így is a legjobb összefogó formulája e démon-fajtának, amely bármilyen körből kerül is ki, mindig igen úri, előkelő jelenség s amelynek leghíresebb s az émelyemig újra meg újra, de sajnos, többnyire téves alapon megírt történelmi megjelenése Cleopátra volt.
A hetéra-démonról nem kell sokat beszélnem, mert Pierre Louys Chrysise (az Aphrodite regényben) tökéletes képe. Az életben nem nagyon gyakori, mert szegény korunk szegény széplányai mindent inkább tudnak, mint szeretni. A hetéra démon pedig olyan gyilkos, aki villogó tőrré fente a szerelmet, mester, akinek kezében mindent eligazító franciakulcs a szerelem.
Ahogy ma nem épül igazi palota, park, templom, de még híd se - olyan, teszem, mint a Tower Bridge -, ahogy a mai konyha még a bográcsban főzésnél is alantabb van, ahogy lakásaink mesterséges barlanglyukak még a szalmazsuppos falusi ház egészséges kényelme mellett is, ahogy mindennek olla-podridás egyberocskázása a Ma, ugyanúgy a szerelem is csak árnyéka annak, amit a jó Brantome látott két szemével.
Ellenben van egy nagyon kedves nő-faj, az ál-démon. Ez az, aki amikor a legkevésbé divat, vörös-fekete és zöld-fekete szín párosításokba öltözötten jelenik meg mélyen szembe húzott kalappal, sokat mondó (annyira mutat, hogy már mond) láb egymásra rakással, rejtélyes cigarettázással, mélykék szem alatti karikákkal (azt hiszem, Kertész Tódornál veszi készen ezeket a karikákat) perzselő (150 gyertyalángos) tekintettel, hozzám-tőled dőléssel...egyszóval, teleraggatva a démonság minden apróbb nagyobb vignettájával.
Azután ha végre is engedsz a csábításnak, s egy sötét folyosón átöleled vagy egy zsúr keretében távoli kerti vagy lakás zúgban öledbe rántod, a kicsike szétomlik, szepeg és csókja hideg, ízetlen, karodban egy jól nevelt házilány piheg, aki szegény - démonság lévén a divat - a kis libuska egy pterodactylus-bőrt öltött hófehér tollaira s így jár körül ijesztgetvén a minden maszlagba beleevő férfiakat.
Ma majdnem minden második lány így akar - férjhez menni. Hálás vígjátéki téma lenne.
Inkább sajnálatra, mint nevetésre méltó.
