A baktériumok, spórák, erjesztőgombasejtek mellett az összes növényi szervek között a magvak állnak ellent a legbámulatosabban a nagy hidegeknek. Ez a tulajdonságuk mindenesetre igen csekély víztartalmukkal függ össze. Brown és Escombe, továbbá W. Thiselton Diyer kísérleteit, kik gabonamagvakat folyós levegő hatásának tettek ki, a nélkül, hogy csírázó képességüket elvesztették volna, újabban Estreicher E. számos más növény magvaival is megismételte.
Vizsgálatai folyamán azt tapasztalta, hogy a legtöbb növényi mag a rendes légnyomás mellett – 184 – 190° hideg folyós levegő nagyon hosszú ideig tartó hatásának is ellentállott, ha teljesen száraz volt. A magvak nagysága, a maghéj szerkezete, a tartaléktáplálék kémiai összetétele nincs hatással az ellenállóképességre.
Szárazföldi növények magvainál a lehülés tartama is mellékes. Idősebb magvak már kevésbbé ellenállók; ismételt lehűtés és fölmelegedés árt ugyan a magvaknak, de meg nem öli őket. Sok esetben (pl. árpánál) a lehűtés fokozta a csirázóképességet.
Sajátságos viselkedést mutattak a mocsári békaliliomnak (Hottonia palustris) magvai. Egy órai lehűtés után a magvaknak 30 %-a, 24 órai lehűtés után a magvak 57.5 %-a indult csirázásnak. Ebben az esetben a nagy hideg mint a csirázásra ingerlő tényező szerepelt. Azonnal megszűnik azonban a magvak nagy ellenállóképessége, ha vízzel jönnek érintkezésbe, és többé-kevésbbé felduzzadnak. Ilyen állapotban a magvak a folyós levegő hőmérsékletén már súlyos sérüléseket szenvednek és el is halnak.
Estreicher a magvak hidegokozta halálát a plasma irreversibilis állapotváltozásaival hozza összefüggésbe, melyek a teljesen száraz melegben nem, de a vizet felvett magban már bekövetkezetnek.
Gombocz Endre.
