A múlt század elején Kazinczy és az akkori nyugatosok sokat fáradoztak egy magyar nyelvű irodalmi közlöny életre hozásán, de jó ideig remény nélkül. Előbb maga a "fő literátor" próbálkozott, majd Kis János, Döbrentei látott hozzá, de nem ment, sehogy se ment a dolog. - Döbrentei Gábor iparkodását Kazinczy is nagy melegséggel pártolta, javallotta s buzdító leveit egyre-másra írogatta a reményteljes ifjúnak. - 1809. november 13.-án többek között az írja neki: "Ne hagyja az Úr hiú álommá válna azt a reményemet, hogy kritikus írást fogunk olvashatni magyar nyelven...
Menni fog az, csak jól kezdődjek. Jól fog pedig, ha derék munkás társakat választ az Úr és a rossz versecskék semmi tekintet miatt fel nem veszi írásába. A munka nem oly nehéz mint gondoljuk. Ne rettentse el az Urat az a gondolat, hogy sokan ellenségeikké lesznek a nem kedvező recesiók miatt mind az Úr személyének, mind az Institumnak. De barátai is lennének, és éppen e miatt lennének barátai." - - - Óh szent naivitás! Hogy milyen nagy és kemény fába vágták fejszéjüket e buzgó literátorok, mutatja sok, sok eredménytelen kísérletük.
És, hogy milyen két különböző dolog: jól kitűzni a célt és meg is valósítani, mutatja az azóta eltelt száz esztendő, az a sok kora sírjába dőlt Almanach, Zsebkönyv, Múzeum, Figyelő, Csarnok, irodalmi szemle, melyet a magyar publikum közönyösségén kívül főképpen a "derék munkás társak" hiánya és a "rossz versecskék" kiapadhatatlan bősége ölt meg.
Ha a divat lapokra és a képes családi folyóiratokra nem nézünk, úgy azt látjuk, hogy a Kazinczyék lelkes programját csak egy sajtóorgánum tudta hosszú időn: tizenöt éven keresztül valósítani: a Nyugat, melynek legfőbb intézője elejétől fogva mostanáig mindig Osvát Ernő volt.
Hogy csinálta, mint csinálta, hogy tudta maga köré táborozni a tehetséges írókat, lerázni nyakáról a tehetségtelenség nadályait: nem tudom, ez az ő titka, melyet nem árult el senkinek. De hogy megcsinálta, azt mindenki látja és tudja, még az is, aki nem szívesen ismeri el. - Lehetséges, sőt egészen bizonyos, hogy a Nyugat sok mindenben nem felel meg sokak gusztusának, de egyet kénytelen minden igazságos ítélkező elismerni.
A Nyugat szerkesztője a tehetségtelenségnek soha, semmiféle címen nem adott menedéket. - Azt azonban már csak a munkatársak tudják, hogy a szerkesztőnek mindig volt erélye ahhoz is, hogy a gyöngére sikerült munkákat még a lap belső embereinek is vissza adogatja. Hogy ezt hogyan tudta megcsinálni, szerkesztői szigorával hogy nem riasztotta el a laptól a munkatársakat, ez, mondom, az ő titka, külön tehetsége, mely nem adatott meg mindenkinek.
(Én pl. csak egy félévig próbáltam a szerkesztést a boldogtalan emlékezetű Új magyar Szemlénél s hat hónap alatt annyi ellenséget sikerült a visszautasított cikkek révén szereznem, hogy ha a folyóirat hirtelen meg nem szűnik, nem maradt volna talán magyar író, aki halálosan meg ne haragudott volna rám.)
Van azonban Osvát titkai között egy, melyről még a nyugat munkatársai közül is kevesen tudnak s ami bizonyosan sokakat meg fog kapni, ha most ünnepélyesen leleplezem. Elmondom a históriáját: hogy jöttem a nyomára. - - Évekkel ezelőtt történt, egy kéziratot vittem hozzá, melyről sokat tartottam, mely azonban végül is az irodalmon kívül eső okokból sohasem látott nyomdát. Ez azonban nem rajta, a szerkesztő múlott.
Ő azonnal elolvasta s rögtön el is fogadta közlésre. Nagy szemüvege alatt közben furcsán mosolygott rám s látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Én biztattam a szememmel, hogy csak mondja. Bele-bele nézett a kéziratba, jártatta a szemét a sorokon, majd hirtelen fölkapta a fejét és megszólalt: "Valami változást veszek észre a stílusán, nem tudom, szándékos-e? Lehet, nem is tud róla.
Vagy igen? Nekem a régebbi írásmódja jobban tetszett." - Meglepetten néztem rá, nem tudtam: mire céloz, megkérdeztem tőle. - "Régen egyszerűbben írt, - mondta. - Most mintha keresgélné a szavakat, vadászná a kifejezést. Ez a mostani cikke kissé mesterkéltnek hat. Mi ennek az oka? Mire jó ez?" - -
Elbámultam. Mindent vártam volna inkább, csak ezt nem. - Akkoriban a Nyugat cikkei - bizonyosan Ady hatására - tele voltak merész szóösszetételekkel, a régi szavaknak új valőrt adó kifejezésekkel, sőt bizony nem ritkán indoktalan szófaragásokkal, erőszakolt neologizmussal is, - a konzervatívak szemében épp ez volt az egyik legnagyobbik szálka - s íme nekem, aki mindettől szándékosan elég távol álltam, nekem, éppen nekem mondja a Nyugat szerkesztője figyelmeztetésül, hogy kezd a stílusom mesterkéltté válni!
Valami olyan hallatlanul erős, bizarr kontraszt volt ebben, hogy elnevettem magam. Megkérdezte, hogy min mulatok. Megmondtam. - Csöndesen ingatta a fejét. Levette a szemüvegét és törölgetni kezdte. - - "És ön persze kérem azt hiszi, ugye, hogy a stílusnak ez az erőszakolása nekem valami különös képen tetszik, hogy nekem éppen ez tetszik az új írókban?" - Szólt és megint föltette az orrára csillogó pápaszemét s most már teljes fegyverzetben, biztosan, nyugodtan nézett a szemembe. Nekem meg épp ellenkezőleg, tátva maradt a pupillám.
Azt se tudtam, mit mondjak. Csak csodálkoztam. - "Hát nem?" - kérdeztem végre hitetlenül elképedve. Nagy meglepettségemen most ő mosolyodott el, megérezte ő is a helyzet pikantériáját. - Bizony kérem, uram, nekem ma is az Arany-Gyulai korszak stílusának klasszikus tisztasága, természetes művésziessége a legkedvesebb. Az ön írásaiban éppen az kapott meg mindig, hogy - úgy látszott - a régi magyar mesterekhez járt iskolába, tőlük próbált írni tanulni." - - - Valaki bejött a szobába, a párbeszéd megszakadt.
Másra terelődött a szó. Bármennyire szerettem volna is, a megszakadt fonalat nem lehetett többé összekötni. Akkor se, máskor se. Pedig majd kifúrta az oldalamat a kérdés: "De hát...ha így van, hát akkor...hát hogy lehet...hát ha így van, hát akkor mért nem látszik meg, mért nem érzik meg jobban a Nyugaton a szerkesztő konzervatív ízlése?..." - Mikro a szerkesztőségből eltávozva lefelé jöttem a lépcsőn, még akkor is ez a kérdés kóválygott a fejemben.
Nemsokára aztán magamtól jöttem rá a feleletre. - "Mert a Nyugat körében senki se veszi komolyabban Osvátnál Ignotusnak sokat hangoztatott, a művészi alkotás lélektanának teljes ismeretéről tanúskodó mondását: az íróknak nem lehet diktálni, az irodalmat nem lehet kormányozni, az irodalmat csak tudomásul venni lehet."
Igen, ez az. Az irodalmi liberalizmus nagy elve: menjen minden a maga útján! Az írók írjanak, termeljenek úgy, ahogy tudnak és akarnak, egy irodalmi közlöny szerkesztőjének nem lehet más feladata, mint hogy szabad teret nyisson nekik s a termés javát betakarítsa. Minden befolyásolás, minden korlátozás káros hatású, még a legjobb szándékú irányítás is, ha irányt akar szabni, vagy irányoktól akar eltéríteni. Így van, egészen bizonyos, hogy így van. (Hogy miért van így? nem tartozik ide.)
Osvát Ernő legnagyobb érdemének tartom, hogy e nagy elvet - félig tudatosan, félig ösztönösen - teljesen átvitte a gyakorlatba, megvalósította. A kéziratok elfogadásánál, a cikkek kiválogatásában függetleníteni tudta magát egyéni ízlésétől s konzervativizmusa annyira nem érzett ki soha a nyugatból, hogy a lap forradalmas irányáért egyenesen őt, a szerkesztőt okolták: őt dicsérték, vagy őt gáncsolták. -
Mert hogy a Nyugat évfolyamai, különösen némely kötetei, bizonyos egyöntetűséget, bizonyos irányt mutatnak, irodalmi forradalmat, stílreformot jelentenek, az bizonyos. De ez természetes, magától adódó jelenség. Minden háznak kialakul idővel valamilyen akusztikája. A sűrűn kimondott szavakat megtanulják a falak és később természetesen visszhangozzák. Az újonnan érkező akarva, nem akarva kénytelen alkalmazkodni a megszokott akusztikához, ráragad valami a stílusból.
Vagy hogy más kifejezést használják: minden társaságban, mely sűrűbben érintkezik egymással, kifejlődik idővel egy bizonyos szellemi atmoszféra s a közös, mindennapos levegő, melyet az emberek magukba szívnak, észrevétlenül rokonná hasonlítja az egyesek lélegzetvételének módját, a vérkeringést, a szívek dobogását. Mindez természetes, magától értetődő, azon lehetne csodálkozni, ha a Nyugat körében mindez hiányoznék. De - és éppen ezt akarom ismételve hangsúlyozni, ez nem a szerkesztő irányító beavatkozásából, mesterkedéséből van így, hanem magától jött létre.
Irodalmunknak a nyugat tizenöt évfolyamában végbement fejlődési korszakáról a kortársaknak meg lehet a maguk különböző véleménye, de jó lesz megjegyezni, hogy e mozgalmat maguk az írók csinálták, ők teremtették meg, s nem a szerkesztő, nem Osvát Ernő a maga képére és hasonlatosságára.
A felelősség nem a felelős szerkesztőé ezúttal, hanem maguké az íróké. Osvát nem adminisztrátor, hanem miniszter, e szó eredeti értelmében, aki hűségesen kiszolgálta őket. És bizonyosra veszem, hogy ha irodalmi fejlődésünk az utóbbi évtizedek irányától eltérve konzervatív mederbe terelődnék, Osvát Ernő épp oly lelkiismeretességgel egyengetné útját, mint eddig. Legfeljebb kevesebb önmegtagadásra lenne szüksége, kevésbé kellene erőt venni konzervatív ízlésén.