A hat Edvárd

Az angolok mostani királya, VII. Edvárd tulajdonkép tizedik már e néven az angol trónon. A régi angol-szász királyok között ugyanis három Edvárd volt, mind a három nevezetes fejedelem: Edvárd "az öreg". Edvárd a vértanú és Szent Edvárd.

A normannok hódítása után azonban, bár az idegen nemzetből származó királyok gyakran vettek fel angol-szász hangzású neveket, a régi nemzeti királyoknak még az emlékét is igyekezték kitörölni a nép emlékezetéből. Ezért a Plantagenet-házból származó s 1272 és 1307 közt uralkodott Edvárd úgy szerepel a történelemben, mint e néven az első.

I. Edvárd erélyes, kemény uralkodó volt, a ki erős fegyelmet tartott odahaza a pártoskodó főurak között, nevezetes belügyi reformokat létesített, egyebek közt az esküdtszék intézményét. E mellett örökké háborúskodott, még pedig sikerrel, Skótországgal, Flandriával és Francziaországgal. Ő volt, a ki a walesi tartományt az angol koronához csatolta s e hódításához fűződik az a monda, melyet Arany János oly remekül énekelt meg a "Walesi bárdok" czímű balladájában. Skócziát is meghódította, de ez a hódítása nem maradt állandó.

I. Edvárd felesége a hű és erényes Eleonora volt. Házasságukból a következő uralkodón, II. Edvárdon kívül több leánygyermek is született, köztük Johanna, a ki a syriai Acreben látta meg a napvilágot, midőn anyjától elkisért atyja a Szentföldön harczolt. Ő benne is élt a Plantagenetek akaratossága, s Gilbert, gloucesteri gróffal kötött első házassága után elhunyt férje tisztjéhez, Relph Nosthemerhez ment nőül.

Hallatlan dolog volt ez akkor, hogy egy királyi házból származó herczegnő egyszerű nemeshez menjen nőül. A király tanácsadói mindent elkövettek, hogy a királyt e vakmerő nemes megbüntetésére bírják.

De ez a skót háborúk alatt oly vitézül viselte magát, hogy a király végre is megbocsátott neki s attól fogva zavartalanul élhetett hitvestársával. Az, hogy a Suffolkban eltemetett Johanna herczegnő tetemeit ötvenkét év mulva teljes épségben találták meg, alkalmat adott az utókornak arra, hogy a szentség mysteriumával övezze az "acre-i nő" emlékét, kinek temetkező helyét ma csűrnek használják.

Sokkal szerencsétlenebbül uralkodott I. Edvárd fia, II. Edvárd, a ki 1307-1327-ig viselt Anglia koronáját s a ki vajmi keveset örökölt apja tehetségeiből. A skótok kivívták függetlenségüket tőle s a gyenge király a hatalomért egymással versengő kegyenczek játék-bábja lett.

Így egy időben a hatalmas és gazdag, de dölyfös és erőszakos Spencereké, kiknek Izabel, "a franczia nőstényfarkas" által keményen osrtomolt várából csak pór-ruhába öltözve menekülhetett, azután bojtárnak szegődött a környéken, de hasznavehetetlensége miatt onnan is elküldték. Felesége gyilkoltatta meg, pártos főurakkal szövetkezve, de előbb a parlament is kimondotta az uralkodásra való képtelenségét.

---

Utódja és fia, III.Edvárd már inkább nagyapjára ütött. Első dolga volt bosszút állni apja gyilkosain, aztán legyőzte a skótokat. Szűknek találta a szigetországot: a franczia koronára is vágyott. E czélból hadjáratokat vezetett Francziaország ellen, a melynek Anglia középkori történetének legfényesebb időszakát ragyogtatták föl.

A franczia kroronát ugyan nem kapta meg, hanem uralma alá hajtotta a franczia föld jó részét. Az igaz, hogy hódításai nagyrészét később elvesztette, de Calais az övé maradt mindvégig. A parlament történetében arról nevezetes III. Edvárd uralma, hogy ő alatta vált el egymástól az alsó-és felsőház s vitte Johanna Skócziába a skót királyi jelvényeket is, melyeket ma is büszkén mutogatnak Edinburgban.

De nem vitte vissza a koronázási követ, melyet fivére szintén visszaigért, mert az angolok visszatartották a westminsteri apátságban. Ellenben visszakerült a skót feketekereszt, mely állítólag Krisztus eredeti keresztjének töredéke, ezen kívül több más értékes ereklye. E házasság sem volt boldog.

Az ifjú vőlegény csak hétéves volt, mikor Julianna hozzá ment, s mikor hosszú számkivettetés után Francziaországból visszatértek hazájukba, Johanna férje a Neville's erotosi ütközetben foglyúl esett s tizenegy évig kellett szabadulására várnia. Gyermekök nem született, így a Bruce háznak velök magva szakadt. Utána a Stuartok szerezték meg Skóczia koronáját.

IV. Edvárd (uralkodott 1461-1482) uralkodását a fehér rózsa és piros rózsa, vagyis a York-ház és a Lancester-ház közti harczok tették emlékezetessé. A York-házból származó Edvárd erőszakkal foglalta el trónját, ledöntve róla a Lancester VI. Henriket. Erőszakos, makacs, szenvedélyes uralkodó volt, a kit egy ízben elűztek a piros rózsa hívei, de újra diadalmasan visszatért s legyőzvén a francziákat is, a Lancestereket csaknem teljesen kiirtotta.

A pártos főurakkal és főpapokkal kegyetlen szigorral bánt, ellenükben a polgárságra támaszkodott, a mely ő alatta vetette meg alapját későbbi nagy hatalmának. Ismeretes az angol történelemből IV. Edvárd fiainak tragikus sorsa, a kik egy verzió szerint álmukban...fulladtak meg, a nélkül azonban, hogy a haláluk felett borongó rejtély végképp tisztázódott volna. Csontjaikat állítólag II. Károly idejében találták meg a Towerben, a hol be voltak falazva s a honnan később a westminsteri apátságba szállították át.

IV. Edvárd rendezett állapotokat és gazdag kincstárt hagyott fiára, V. Edvárdra, de ez, szegény, nem sok hasznát vehette mindennek: még trónralépése éveben (1483) megfojtotta saját nagybátyja, a Shakespeare drámájából ismert III. Rikhárd.

VI. Edvárd nem volt valami nevezetes uralkodó: nagyon fiatalon is halt meg, 16 éves korában, 1547-ben, hat esztendei uralkodás után. Hogy mégis kivívta a "jó" és "istenes" mellékenevet, annak magyarázata az, hogy ő állapította meg először a parlament hozzájárulásával a közönséges imakönyvet.

Ezután századokig nem került Edvard nevű angol király a trónra, egész a mostani ualkodóig. VII. Edvárdig, a ki a trónörökös korában használt Albert Edvárd nevet trónraléptekor a nemzeti hagyományok révén népszerűvé lett Edvárd névvel cserélte fel.