|
Várnai Dániel - Háború
Elmúlt, bús éveknek emlékkönyve, érző, gondolkozó embernek naplója, vesztett csatáknak és keserves hadifogságoknak emlékeztetője: Várnai Dániel könyvecskéje, vajon miért venné el esti olvasmányaim idejéből azt a körzetet, amely az óramutató alatt más, szebb és jobb világokba vinne a városból?
És mégis mulattató, elgondolkoztató, egész estét betöltő e könyvecske, holott egyébként a hideg borzong a hátunkon, ha az elmúlt háborúról olvasunk, hallunk, mintha valamely szörnyű mesemondást szeretnénk végképpen kitörölni az emlékezetünkből. Sok víz lefolyik a Dunán addig, amíg újra kíváncsiak kezdünk lenni arra, hogy tulajdonképpen: mi történt velünk balgatag korunkban?...Amint egykor napóleon hadjáratai, a múlt századbeli csaták, hadjáratok is csak akkor váltak élvezetes olvasnivalóvá, amikor tele spékelték őket költők és vénkatonák cifra hazugságaival.
Az elmúlt világháborúból, a tegnapi hadifogságból még nem lehet színes mesemondással traktálni az olvasót: - Várnai Dánielnek talán legnagyobb írói érdeme, hogy tollával elbeszélő kedvével, színességével, lelki rajzolataival felébreszti érdeklődésünket olyan téma iránt, amelyről hátralévő életünkben már nem igen szeretnénk hallani.
A friss kenyér túlságos élvezetétől felforduló, kis borsodi pásztor ember felejthetetlen szomorú és igaz figura. Ez a kis magyar baka valóban onnan való a lengyel mezők tábortüzei mellől. Emberszeretettel és fájdalmas írói szívvel van megrajzolva a többi figura is, akik hónapokon át kártyázással, alvással, halál félelemmel töltik idejüket. Valamikor csak az olyan igazmondó írónak, mint Várnai Dániel, hiszik el, hogy az osztrák-magyar hadseregben, a halálra gyötört bakák már annak is örültek, amikor a muszkák végre bevonultak az elfoglalt városba. A bevezető háborús novella után az író darab ideig otthagyja mosdatlan, boldogtalan, halálra ítélt katonáit, mintha maga is megelégelte volna a keserűséget, búbánatot, amelyet ezeknek a tegnap látott hősöknek a megjelenésével keltett. A csukaszürke-ruhás elkárhozottak helyett másfelé keresi azokat a lelkeket, amelyek fájdalmasságukkal, kiválasztott szenvedéseikkel érdemesnek arra, hogy a bánatos író tollára méltók legyenek.
Felkeresi e bús komoly, álmatlan embereket, mintha az emberi örök-boldogtalanság hírnöke volna, meglátogatja az orvost, akinek szórakozottságából egy kisgyerek méreghalált lel, a részeges embert a pálinkamérésben, aki vért és aranyat álmodik, a nyomorgó szűcs munkásokat, akik egy félvilági leányasszony szeszélyességéből Európa szerte munka nélkül tengődnek...Az író nem tagadja meg magát, hogy a szocialisták keserű könnyes pályáját választaná egykor világszemléletének, lelke meggyőződésének.
Nem hivalkodik világnézésével, de témáit olyan formán választja meg, hogy a szomorú emberek nyomban rokonszenvet és barátságot éreznek tolla iránt. Mintha csak azoknak a keserveseknek szánta volna írását, akik lehorgasztott fejjel, magukba nézve, mindig tépelődve, borús kedvvel járnak a nagyvárosok utcáin, virrasztva nézegetnek az éjszakába, bús komoly némasággal figyelmezik a világ sorját.
Krúdy Gyula |